„Szikla vagy”…
Visszhangzik fülemben ez a mondat. Hosszú-hosszú időbe telt, míg megalkottam a saját kis pajzsomat, amit óvatosan magamra öltöttem, hogy minden egyes rossz szót kizárhassak, és hogy leperegjenek a bántások.
Különös, hogy amit „fontos” férfiak mondanak nekem, azok nagyon mélyen bele tudnak szúrni a szívembe. Most gondolkodtam el rajta, hogy sokkal jobban tud fájni az, amikor egy férfi alkot rólam véleményt, és ő mondja meg ezt szemtől-szemben. Hiszek abba, hogy a férfiak tudják hordozni a mélyebb és összetettebb igazságokat, amiket a nők nem mernek kimondani, vagy egyszerűen kedvükre kiszínezik.
Igen, lehet, hogy szikla vagyok. Huncut, büszke mosolyra húzódik a szám eme mondat alapján. Automatikusan bekapcsol a fejemben a védőháló, ami a legpozitívabb dolgokat igyekszek meglátni. Inkább legyek szikla, mint hajlítható, gyarló ember. Ha szikla vagyok, nem török el… keményen állok a viharban és nem könnyű elmozdítani a helyemről. Aki most végigpillant az én életemen látja, hogy hasonló, erős és különlegesen emberek vesznek körül. Erre pedig még büszkébb vagyok, hogy egytől-egyig értékes barátaim vannak, akik mindenben támogatnak, és már azzal boldogabbá tesznek, hogy eljönnek hozzám.
Nekem van egy olyan „rossz” tapasztalatom, hogy az ember számára a „Megvan mindenem” mondat mégiscsak hiányos legbelül. Korszakaink vannak, amikor bizonyos érzések, kötődések felerősödnek… soha sem lehetünk teljesen boldogak vagy elégedettek. Minden egyes fázisban meg kell látni a maga szépséget, és a saját értékeinket meglelni benne.
Hálás vagyok, amiért a Teremtő adott nekem egy ilyen szakaszt. Össze kellett gyűjtenem a legmélyebben nyugvó, legerősebb foszlányaimat, és ezek segítségével berendezkedni egy új életre, ahol helyet kaptak különleges emberek, akik szerepét (ami addig üresen állt) fel sem tudtam mérni, hogy igazából milyen fontos.
Most válhattam igazán azzá, akiről a pubertás válságos szakaszaiban lenni akartam. Én szeretek szikla lenni. Másképp rosszul is érezném magam.
Csak van egy nagyon fontos komponens, amit eme mondat megfogalmazója nem lát. Az én szívembe mindenki belefér. A múltból, a jövőből érkezők is, és a jelenben menedéket kérők is. Nem tudnék nem megbocsájtani. Azt hiszem, ez az egyik legjobb képességem, és teljesen mindegy, hogy hány nyelven beszélek, vagy hogy hol tanulok, én ezt szeretem legjobban magamban. Önmagamnak is képes vagyok bizonyítani, és a szívem soha sem hűl ki. Újra és újra felállok, ha már rossz kedvem van, és a testem is kezd belefáradni a harcokba.
Szerintem hasonlítok Édesanyámra. Jobban, mint azt ő valaha is sejteni fogja. Benne léteznek ezek a képességek, és ma, Anyák Napján rá vagyok a legbüszkébb, amiért ezeket a különleges látásmódokat, ezt a bölcsességet át tudta nekem adni.
Hiszek Isten ama erejében, hogy ha elvesz tőlünk valamit, talán még nagyobb ajándékot rejt el az életünkben. Az én ajándékom egy hűséges, igaz barát, akinek beszélnie sem kell, csupán már a jelenlétével jelzi nekem, hogy nem vagyok egyedül. Sokszor éreztem azt, hogy nekem senki sem segít, és senkinek sem tudok igazán megnyílni. Szerencsés vagyok, mert ez az érzés eltűnt az életemből… egyke gyerek lévén itt van mellettem a nővérem, akiről tudom, hogy nem fog eltűnni… mert máshogyan segít nekem, és együtt más útra léphettünk.
Köszönöm, hogy vagy nekem Adrus. Szükségem van rád, tudod jól. Nagyon szeretlek <4
U.I.: Kedves Olvasóim! Bocsássátok meg nekem, ilyen az életem. Szerelmek és barátságok különlegese szövevénye. Remélem a jövőben ez a két hihetetlenül fontos élet-komponens egészséges egységben összefonódik… szerintem ez lesz majd az igazi felnőtté válás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése