Törésvonalak-ciklus

Egy új ciklust szeretnék nyitni. Minden nagy érzelmi esemény után vállalkozom valami projektre… most úgy döntöttem, hogy egy darabig nem írok senkinek, és nem írok semmi konkrétról.
Alteregók és kitalált szereplők, személyiségek mögé fogom bebújtani a tapasztalataim… nem a magánéletem apró részleteit fogom kivesézni, hanem képzeletbeli helyzetekbe ültetem bele a megélt érzelmeket, konfliktusokat, dilemmákat.
A szerelmi ciklus lezárult. Most szeretnék a maroknyi olvasómnak valami újat és izgalmasat nyújtani… s emellett bebújtatni szavaim mögé az elhallgatott gondolataim is.
Eddig nem vállalkoztam még hasonlóra sem. Nem vagyok író, sem művész, csak próbálkozom… remélem el tudom juttatni nektek az üzenetem…
Ne gondolkodjatok és ne keressetek mögöttes tartalmat, ne kutassátok a múltam ezekben a töredékekben. Csak a leírt érzésekre, hangulatokra figyeljetek és önmagatokat és a vigaszt találjátok meg benne.

"Geisterfahrer útra kelt a végtelen, kéklő tengeren. Kibontotta vitorláit és szállt a víz felett. Elvágta a láncait és repült. Végre összeszedte a bátorságát, hogy ott hagyja a keserűséget, és valóban meglelje önmagát. Egyértelmű volt, hogy merre indul. Segítségére volt a lágy szél… a feneketlen kékség, amely kísérte… és hófehér vitorlái, amiket gondosan beállított.
Széttárt karokkal élvezte a finom, sós levegőt és a szabadság végtelennek tűnő érzését, amely kitöltötte a testét. Hirtelen és váratlanul beleütközött valami nagyon kemény és hideg tárgyba. Mikor meglepetten felnézett, rájött, hogy nem falnak ütközött. Csak „H” volt az. Egy férfi, aki hatalmasabb volt mindenkinél és erősebb. Határozott, olykor különös humorral rendelkező ember volt, akinek nem ismerhette ember a múltját, jövőjét pedig gondosan kiszámítgatta. Jéghideg volt a bőre. Mindene fagyos, mintha még a vér is csak jeges vízként folydogálna benne.
Meglepetten, és titkolt boldogsággal nézett G-re. „Hát megint itt van” –gondolta. G. nem fél már tőle… nem félt hideg, ördögi lététől. Tudta, hogy olykor felbukkan… talán azért, hogy figyelmeztesse arra, hogy a múlt valamilyen kiszámíthatatlan formában úgyis visszatér.
G. kincsként tekintett H. vörösen izzó, dobogó szívére. Hamis kincs volt ez, amely elveszett a jeges tengerben. H. rótta a kékséget naphosszat, ebből állt élete… magának sem vallotta be, de kutatott az egyetlen emberi maradványa után. A szíve után. G. kísérte őt, feláldozta neki még a saját létét is, de neki sem sikerült megtalálnia ezt a  „hamis” kincset. Aztán mikor G. rájött, hogy képtelen magából átültetni a férfiba az élő és érző részt, elhajózott. Szomorúan, kudarcként megélve a keresést elfordult H.-tól… azonban mégiscsak ugyanazon a tengeren vitorláztak. Mindkettejük lelke ugyanazt a vágyat kísértette… megtalálni ezt az élő részt."

-Olyan ez, mint az állandó párkeresés az életben. Keressük megszállottan egymásban a szívet, a szerelmet. Legjobb oldalunkat mutatjuk a másiknak, hogy belénk szeressen. Kapcsolatok születnek, és ki is hunynak hamarosan. Folyton csak váltogatjuk a vidám, szerelembeesős zenét és a szakítós balladákat…
Szerelembe esünk olyannal is, aki arra még nem áll készen. Mi az, hogy valakinek nincsen szíve vagy nem akar, sőt rosszabb, nem tud érezni? Nem volt anyja, ki megölelje? Előfordulhat. Ezt a részt nem lehet szerelemmel pótolni… ahogyan kell intelligencia a tanuláshoz, úgy az érzelmi világhoz is kell egyfajta velünk született intuíció. -

"G. nem is tudta, hogy a vörösen izzó, dobogó kincs, ott lapul őbenne. H. nem kaphatott szívet… Isten G.-nek adta a keresztet, hogy egyszerre két szívet cipeljen, hisz tudta másik teremtménye képtelen erre. Áldást és átkoz szórt rájuk… összekötötte őket egy örökre, hogy életük során kerülgessék egymást, és keressék hiányzó darabjaikat… egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy a másikban tudják csak meglelni ezt, s akkor lehet éltük nyugodt végre."

Hisz ezt hívja a modern ember szerelemnek, nem?