Idő

Napok óta egy álom kísért. Nincsenek arcok, nincsenek színek… sötétség borul rám… csupán egyetlen érzés ordítozik bennem. Majd’ beleőrülök, úgy kínoz ez a gondolat.
Vele akarok lenni, mert senki mást nem tudok úgy szeretni, mint őt… azt várom, hogy megkeressen és újra szeressen.

Hiszek a tudatalattiban, de nem adok alapot ennek az álomnak. Nincs értelme… nevetséges. De kínoz, mert nem hagy nyugodni, nem hagy ellazulni álmaimban.
Egy éve szentül megfogadtam, hogy mindent megváltoztatok az életemben. Soha többé nem engedem, hogy az érzelmek és a körülmények tönkretegyenek.

Amikor úgy döntöttem, hogy megírom ezt a vallomást, az motivált, hogy hangot adok a kétségbeesésemnek. Mert félek. Félek a jövőtől… hosszú idő óta először engedek valakit igazán közel magamhoz… és nem tudom, hogy mit is kellene éreznem most. Van egy borzasztó erős emlékem a múltból, ami elvileg maga volt a forró és szenvedélyes szerelem… apró darabokra tört, vágyakozásra sarkallt, függővé változtatott. Semmi sem működött rendesen, de mégis minden pillanatot belengett valamiféle tömény szerelem.
Akaratlanul is összehasonlítom a két élethelyzetet. Igaz, ma már egyáltalán nem vagyok ugyanaz az ember. Saját, önálló életem van, elkezdtem a jövőmért komolyan dolgozni, és már a külföldi álmok is közelebb kerültek.

Az, hogy valaki összetörte a szívem egy éve, hozzásegített ahhoz, hogy megbékéljek mostanra önmagammal és sikeres lehessek. Olykor még el-elhiszem ezeknek az álmoknak a jelzéseit, de ma már csak mosolygok. Annyira irreális volt az összes pillanata ennek a kapcsolatnak, hogy fel sem merül bennem a gondolat, hogy ez igaz szerelem volt…

Újra akarok érezni, azt akarom, hogy valaki fontos legyen számomra, és szeretni tudjam. Nem akarom elhinni, hogy kitéptek belőlem egy érző darabot, ami már soha többé nem fejlődik ki… nem lehet, hogy örökké darabokra szakadt szívvel éljek, és visszahúzódjak a magányba…
Azért mégiscsak úgy tűnik, hogy pár dolog elkísér engem.
Másoknak mindig könnyebb. Ezt régen is elhittem. Régen is hasonlítgattam, régen is mérlegeltem, de minek…?

Ha nem is borít el a rózsaszín köd, életemben először nyugodt boldogság szállt meg. Jó helyen vagyok, jó időben, jó emberrel.
Én ilyen vagyok… rám szóltak, hogy ne legyen olyan sötét a lelkem, de nekem ez nem megy egyszerűen. Egyébként egészen egészséges kezdek lenni, már nem csak a fájdalomról tudok írni.

Soha sem térnék vissza oda, ahol 365 nappal ezelőtt voltam. Hiába suhannak át fura gondolatok a fejemen, mindig józan a kimenetele ennek a rövid hallucinációnak. Így volt megírva, nekem most valami egészen más érzelmet kell megélnem, egy olyan emberrel, akiben régebben lehet nem is vettem volna észre az egyébként óriási értéket… mert olyan csőlátással vonultam a világban.
Kicsit visszafele is kell programozni az agyam. Eddig csak én voltam, a terveim, a túlélés, most pedig egyre inkább a „mi”-ben is gondolkodnom kell. Képtelen vagyok az arany középúton járni… eddig csak a másik létezett, most pedig alig tudom igazán közel engedni magamhoz, mert rögtön mérlegelni kezdek, hogy akkor most ez már szerelem? Mit csináljak, mit érezzek, mi a következő lépés?

Kicsit úgy érzem, hogy akkora sokk ért, hogy amnéziát kaptam az egésztől. Ne kérdezzétek, mi az a szerelem, mert erre a kérdésre tényleg nem tudok válaszolni, pedig ezer éve írok már. Megannyi formában létezik ebben a világban, és az irodalomban is. Régen fellobbantam könnyen, az egész életem odaadtam volna a másikért, de… most már felnőtt vagyok. Józan és különleges… már nem nyitok olyan könnyen, mert egészen más igényeim vannak.
Így van ez. Minden életszakaszban mást kapunk a Jóistentől… mindig azt, amit szerinte megérdemlünk, és amire szükségünk van – még ha mi nem is tudunk róla.