Ismét egy lecke. Mára is kaptam házi feladatot az élettől…
Nem állítom, hogy rengeteg tapasztalatom van, de mégis van már némi útravalóm. Még csak most tanulom az élet nagy szabályait, és… jelenleg tanulok földolgozni valamit. Valami, ami mindig ott lesz velem, és ott lesz bármilyen emberi kapcsolatban.
A változás örök. A változás állandó.
Ez ellen még én sem tudok mit tenni. Végig kell néznem, hogy embereket hogyan gyötör már meg ennyi idős korban is a fájdalom… és hogy mennyire más útra viszi őket.
Nem restellem bevallani. Igenis két nagyon fontos embert veszítettem el, szinte egyszerre. Talán külön-külön kicsivel könnyebb lenne elfogadni, de… nekem duplán jött.
Az egyikőjük a klasszikus változás, szeretetlenség, és irigység csapdájába esett, ami –részben- megölte a barátságot… sajnálom. Szívből.
Csak annyit tudok ehhez hozzáfűzni, hogy egy barátot meg kell menteni! Amint az elindul a rossz irányba, ne restelljünk utána kapni, ne tétovázzunk a szemébe mondani, hogy „Barátom, kérlek hallgass rám…!”, mert… utána mindennek vége.
S a másik. Szívemnek egyetlen és igazi darabját kaparintotta meg. Nekem most már nem ő hiányzik. Azok után, amit velem tett már nem vagyok képes többé azt remélni, hogy valaha az enyém lesz.
Nekem csupán az érzés hiányzik. Az a biztonság, amit a szeretet ad. Ez az, amiért élünk, még akkor is, ha nem valljuk be.
Szomorú vagyok, igen. Mert fontos darabok szakadtak ki belőlem. Nem tudom még, hogy hogyan és mikor fognak begyógyulni, de várom a percet. Várom a percet, hogy boldogan fellélegezhetek, és azt mondom: „Igen. Sikerült feldolgoznom…!”
„Ha élsz, Isten is veled él. Ha viszont nem mersz kockáztatni, ő visszavonul a távoli Mennyekbe, és csupán filozófiai elmélkedés tárgya lesz.” (Paulo Coelho)
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése