Írtam már Napról, Holdról, csillagokról és minden egyébről, de a hóról nem. Míg ezeket egész évben láthatjuk a havat, csak november és február között.
* A csend üvöltött a végtelenül fehér tájon. A hollók sem károgtak. Súlyos lépteim alatt megtörten ropogott a friss, csillámló hó. A Nap is elbukkant egy kis időre a szürke felhők mögül.
Csodálkoztam, hogy már most lehullott a hó, de nem bánom. Önfeledt, szinte gyerek módjára gyúrtam a hóembert. Belegondoltam közben, hogy már legalább 3 éve nem csináltam.
Ilyenkor úgy érzem, hogy a felesleges és a negatív energiáimat egyaránt „beleölöm” valami kreatív, és alkotó dologba.
Voltam én már elveszve, bántva, összetörve, de valahogy mégiscsak ki kellett másznom a gödörből… választottam, és alkottam. Részben a fájdalom és a csalódás vett rá arra, hogy valami egészen újba kezdjek bele. Ez az egyetlen, és a legerősebb pozitívum a „szenvedésnek” nevezett játékban.
Várok. Sodródom az árral. Soha sem tenném ezt, most mégis kényszerítve lettem… a szeretet miatti áhítat miatt. Csak egy apró fény pislákol még a sötétben, amiben ma már otthonosan mozgom.
„Vigasztal végtelen találkozásunk,
mégsem vakít a villogó remény…”
Geisterfahrer
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése