Hó líra

A szeretetnek bizonyos formái leláncolják az ember tudatát. Védőréteget vonnak a sérülékeny lélek köré, s jóval erősebbé teszik azt. Mint a tiszta, fehér hó, befedi a fagyott, gyér földet. Csillog, s hidegen mosolyog az emberre, aki bár reszket a hidegtől, felmelegszik a gyönyörű látványtól.

A hideg csak a magányban bánt. Mikor ketten ugrálnak, nevetnek a reszkető levegőben, az hirtelen forróvá válik, s a hó sem lesz többé az oly sokat szidott takarítanivaló. Fegyverré válik, amit az ember keze gyúr… vagy esetleg hatalmas mennyiségű nyersanyag a művészet kifejezésére.

Csak a bátrak mernek rálépni a színtiszta hóra… csak az igazi gyermekek nem félnek játszani benne, csak a szerelmesek élvezik a csendes, hótól fénylő játszóteret.

Fölényes tekintet, csalfa mosoly… ravasz támadás áldozata lettem. Majd forró sóhaj a nyakamnál, erős kezek a derekamnál. A gondolataim milliói elcsitulnak, és minden érzékszervem a jelenre koncentrál. A megszokott személyiség elillan, és a csupasz érzelmek gúnyolódnak lelkemen.

Ezt nem lehet elmondani, de talán még leírni sem. A nap fakó sugarai még mosolyognak, mintha nem akarnának lemaradni arról a csöppnyi boldogságról, ami a szemük elé tárul egy vasárnap délután. Csendes táncot járnak a szűz havon, s csillogó halált halnak rajta.

Hol fönt, hol lent jár Isten akarata.

Ki oly nagyon vágyott a lázra,

az most némán harcol önmagával.

S ki félt, bizonytalan volt a szíves jövőben, most hangos mosollyal az arcán örvend önmagának.

A gőgöst letaszítja, s a gyengét felemeli. Ha mégsem, akkor jól nézd meg közelebbről a Teremtő munkáit. Mindenki ott hordozza az igazságosságot. A jószívű a maga csendes érdemét, a felszínes ember a saját maga kreálta keresztjét…

G.