Egy művész szép bocsánata

„Kihez menekülnék, ha te nem lennél nekem? Hol lelhetném meg szívem otthonát, ha nem a te szívedben?

Kit bántanék meg vad természetemmel, és kit engesztelnék ki alázatos szívvel?

Hisz nincs ember a világon, aki engem szeretne. S nincs ember, akihez én igazán őszinte vagyok.

Mindenki idegen, csak a saját céljaiért száll versenybe, s csak az önmagáról festett képpel tud foglalkozni. Süket mindenki, ha valaki segítségért kiált.

Nem, nem te tetted magányossá szívem a forrón lángoló szeretettel… mikor téged ajándékba kaptalak az élettől, már nem volt semmim. Kincseitől megfosztott némaként álltam a sivár valóságban, mert összetörték a hitemet.

Finom árnyként, halkan bűvölted el szakadt létem. Gyengéd erővel bontottad le az érinthetetlen falakat, és nem féltél szembenézni azzal, aki az álarc mögött lakik.

Nincs semmim, amiért hálásabb lehetnék ezen a világon. Hisz nincs is senkim rajtad kívül. A szereteted az egész világom beragyogja, és mérhetetlen erővel ruház fel. Nem tudom elképzelni földi és majdan mennybeli létem a te gyengéd, óvó kék tekinteted nélkül, ami óvatosan körbeöleli egész létem és megóv mindentől.

Engem nem érdekelnek a felnőtt, racionális szavak, mert megtaláltam az egyetlen komponenst az életemben, aki feltétel nélkül elkísér utamon, és aki nem csonkít meg önzésével vagy kiégett lelkével.

Felesleges pazarolnom a szót, hogy elmagyarázzam, mit érzek, hisz nem is tudom szavakba önteni és nem is akarom ezt a csodát az emberek szeme elé vinni… úgysem értenék vagy irigyek lennének.

Csak az igazán nagy művészek képesek ezt igazán megfogalmazni. Én csak érezni tudok… érezni, ahogyan bennem, a véremben áramlik a szeretet. A szeretet irántad.”