Fájdalmak

Néha, mikor az elnyomott múltból találkozom emberekkel, félek. Nem attól tartok, hogy túlzottan megváltoztak, és nem ismerem fel őket, hanem attól, hogy én lettem idegen számukra. Vajon felismernek még? Mit szólnak majd a megkeményedett szívhez és az eltökélt, néha érthetetlen elgondolásaimhoz? Milyennek láthatnak azok, akiket eltettem egy dobozba, a szívembe, elzárva őket a többi, bántó iskolai élménytől…

Egy valaki belelát a csontjaimba bújtatott titkokba… ő az, aki épp most távozott az elzárt helyről a szívemből… ő az, akit erőszakosan meg kellett ölnöm, hogy ne vonja be sötétséggel az életem. Nem is kaphattam volna stílusosabb elégtételt egy vallomásnál. Milyen fura, hogy képtelenek vagyunk elszakadni évekig… pusztító erők kötnek a másikhoz, reménytelenül kapaszkodunk egy szerelembe, ami létre sem jött. Később pedig megkapjuk az összes vallomást, amire olyannyira vágytunk. Hirtelen minden szava begyógyított egy-egy sérülést a szívemen. A tekintete tiszta lett… levette a kiismerhetetlenség pajzsát és felragyogott a fájdalommal körbevett szív, ami már alig dobogott… a sötétség elpusztította minden szeretetre teremtett sejtjét…

Ideje búcsúzni ettől az illúziótól, amely akár tündérmesévé is válhatott volna. Talán ha most más lennék… ha egy kis részem még szeretné a múltat, kiszállhatnék a lágyan libegő hajóból és megvethetném a lábam a köves, durva földön, de nem teszem. Megtaláltam a történetemet, megtaláltam a kincset, amit mindig is áhítottam. Nem nevezem meg, magamban tartom, hagyom, hadd éljen csak bennem, ragyogja be a végtelenül az életem…

Mindannyian hordozunk magunkban traumákat, amik gyökeresen megváltoztatták az életünket, habár nem is tudunk róla. Egy széthullott család, egy elvesztett édesanya… mind oda van írva az arcokra, mind tőrként fúródik a legerősebb férfiszívbe is… mindenki menekül… valaki már nem is küzd, csak elmerül az ügyesen megkreált reménytelenségben, valaki pedig magasabbra tör, mint valaha…

G.

Ajánlás: a rendkívüli férfiaknak, akik a szívemben élnek… éltek.