A ház, a szoba, mindent átitattak a nehéz szavak. Fekszem a sötétben, fejembe tódulnak a mérgező vádak. Elzavarják az édes, szerelmes álmot a szememről. Rád nézek… nyugodtan alszol, pihensz az otthonodban. Észre sem veszed, hogy fulladozik melletted valaki, akit megölnek szépen lassan a ráragasztott rossz tulajdonságok.
Tudom, hogy gyerek vagy. Elég volt kimondanod pár mondatot, s láttam, hogy a gyökereidtől nem vághatlak el. Az ember nem látja a családját kívülről, sohasem. Talán még én sem a sajátom… de ha te és fa lennénk, akkor te egy nagyra törő, fiatal fa lennél, akinek gyökerei közeli vonzásában ott állna jópár sötétzöld, sűrű lombú, erős és elpusztíthatatlan fa. S én az erdő másik végén állok… bámulok a napba. Csemete korom óta egyedül nyújtózom az ég felé… tudom jól, hogy ki vagyok, előszeretettel hánják a szememre. Magányos fának titulálnak, pedig sokan állnak körülöttem, sok embert simogatok a szellőmmel.
Nem szakíthatlak ki az éltető földből. Képtelen is lennék rá, hisz te még oda tartozol. Azt hiszem, a környező fáid sem eresztenének el valójában…
Küzdöm az érzéseimmel. Aki ismer engem, pontosan tudja, hogy amikor írok, azt gátlástalanul és őszintén teszem. Most még magamnak is hazudnom kell… a saját torkomon nyomom le a mérget, amit ezüsttálcán kínáltak nekem. Volt, van és lesz is még véleményem sajnos… bár ne lenne… de ezt már az „illetékesek” úgysem tudják meg.
Egy megingathatatlan támaszhoz térdelek le. Az oly’ szívesen vitatott és támadott hitemhez fordulok. Félmosollyal feltekintek, és remélek… remélem, hogy legalább az Úristen látja, milyen is a jó ember…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése