Az ő szeme még gyermeki
naivitással csillog. Hófehér szemgolyójában ott táncol az azúrkék csoda… tágra
nyílt pupilláiban mindig meglátom magam. A saját, fáradt, minden nemű
komolyabb önbizalom nélküli arcom.
Irigykedem rá. Persze
ez csak az egyik őrült énem által generált dráma egyik újabb gyöngyszeme…
Hol a saját otthonomban
akarom felépíteni a saját, önálló és megismételhetetlen személyiségem, hol
pedig nála, az ő szívében, az ő bőre alatt lélegezni, és soha ki nem bújni a
forró ölelés biztonságából. Egy olyan embernek, aki mindig kereste a helyét és
csak részlegesen látja magát saját tükrében, annak a szerelembe esés
olykor-olykor a szakadék szélén való táncolást is magába rejti a sok boldogság
mellett. Elsodornak a nagy érzések, és Bovaryné típusú tragikus hőssé válok
hirtelen… minden értelmetlen és szürke a nagy szerelem nélkül. Az érzelmeim és
a szerelem lüktető érzése folyik végig bennem a forró vér helyén… és majd’
belepusztulok az ölelés nélküli éjszakákba…
Azt hiszem talán ez
létem legmélyebb pontja. Az örök küzdelem a semminek vélt minden ellen. Az
érzések, amiket iránta táplálok, egy furcsa önképet is tartanak elém. Meglátom
benne a valódi arcom és megijedek… van, hogy olyan magasra repülök a lélek
régióiban, hogy teljesen eltorzul benne a saját arcom, és megszűnik a
racionális, normális gondolkodás számomra.
Egyedül maradtam a
rengeteg gondolattal. Már nem tudom kimondani azt, amit régen először leírtam,
és végül megvallottam valakinek, hisz úgyis minden érzés kifolyt belőlem. Most
néma vagyok… nincs kedvem megszólalni, inkább a hallgatás magányába menekülök.
Könnyebb így, ennyi csata után senkinek sem beszélni a megismerhetetlen
mélységekről. Könnyebb vallani a papírnak, amely végtelenül hallgat…
"Az arcom ilyenre az ország út faragta
Az éjszakák jeleket véstek rám
Én akkor is csináltam amikor más már
Réges rég feladta.."
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése