Föld és Ég

A világ ezer-millió okból összeomolhat és a valóság mindig összekuszálódhat. Nem kell feltétlen bánat ahhoz, hogy a dolgok fura álláspontot mutassanak.

A szerelmes ember annyira kitárja a lelkét, hogy minden apró remegése szinte földrengésként hat egész lényére. Ezért bántja jobban a hiány… ezért érzékenyül el mindenen… ezért irigy, féltékeny, önző, és ezért boldog. A legapróbb változás felkavarhatja… már az is, ha el kell szakadnia attól, aki áthatja egész lelkét… aki minden álommolekula főszereplője.

"Te vagy,

aki az életnek értelmet ad.

Szemed azúr-kék oltóanyag,

amiből egyetlen csepp is elég, és

örökké szerelmes leszek beléd."

***

A változások kapujában a régi kötelékek átalakulnak. Erejüket elveszítik, laza, megszokott egységnek tűnnek. Habár még egy darabig elszakíthatatlanok, a sok különböző cél és egyéniség elkoptatja ezt biztonságot.

Igyekszem nem gyökértelenül elszakadni ettől az élet-fejezettől… mégis úgy érzem, kemény és kopár a föld, amelybe körmeimet bele akarom mereszteni. Nem megy… nem tudok sem elszakadni, sem pedig belekapaszkodni. Különös állapotban lebegek jelen és jövő között… nem tartozom sehová, nincs már nevem, nincsenek már különleges testvér-baráti kötelékeim. Ismét itt egy nagy cél, s ismét egyedül kell harcolni. Az élet így rendezi utunkat, ilyenkor a magányba taszít hogy minél jobban féljünk, és az összes idegszálunkat a célra tapasszuk rá. Így működnek a feltétlen lelki-reflexet… elszaggatják a régi szálakat… elküldi az agyunknak az üzenetet, hogy most már úgyis mindegy. Minden tönkrement, elmúltak a felhőtlen idők. Egy korszak véget ért, és a kapcsolatokat összekötő fonalak lazán himbálóznak a szakadék felett. Nem biztos, hogy a jövő képeit is képesek megtartani…