Hogy miért hallgatok? Erről nehéz beszélni, szerelmem.
Félek, meggyűlölnél. Önző vagyok és állandóan csak elégedetlenkedek a
környezettel, ahol felnőttem. Semmi okom nincs rá, ez a szomorú valóság.
Nagyszerű szülők egyedüli gyerekeként nőttem fel, a nélkülözést nem ismerve. Az
osztozkodást, a gondoskodást én nem a testvéreim körében tanultam meg. Senki
nem tudja, mekkora fájdalom rejlik ebben az egy mondatban. Még egy tökéletes
életben is fáj ezt kimondani.
Mindent megadnék neked, hogy boldog légy. Ezeket a tágas
szobákat, ezt a szép tájt… mindenem odaadnám, csak hogy velem lehess. Szeret teljes
csodálkozással figyeltem, ahogyan a szigetről meséltél… éreztem, hogy hazaértem
hozzád. Teljességedben megcsillant a mérhetetlen szeretet a szülők, a szülőház
és még a hibázó barátok iránt is. Látom a szíved… látom nagyon közelről…
valójában dobog és hálás minden apró örömért. Én pedig itt ülök a kastélyban, 3
üres szobával, összetört álmokkal, és egyre rombolódó szülői kapcsolatokkal.
Beléd kapaszkodom, mint egy őrületből lábadozó, élettől meggyötört beteg. A te
fényed éltet… s én egyre önzőbben akarlak… akarom az otthonod, a családod, a
helyet a szobádban. S most irigy vagyok, hogy más tölti be az én jövőbeli
helyem. Más kapja otthonaként a szerető környezetet…
Nem tudom megadni neked azt, ami megillet téged. Rab
vagyok a saját otthonomban, egyedül taposom magam előtt reménytelenül az utat.
Félek, soha sem fogok tudni itt neked helyet biztosítani, s ebbe beleroppan
minden idegszálam.
Érted már miért akarok menni, vagyis menekülni. Még téged
is magammal rántanálak… aztán hirtelen feleszmélek, hogy neked még vannak
kötelékeid ebben a világban…
Bocsáss meg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése