Reborn

A neve Geisterfahrer. Az alterego, aki mindig magányos. De most csodálkozik… átváltozott… most nem az éjjeli csillag kihunyó fényeként repül az éjszakában… a napsugarak egyik ága lett, megérkezett a végtelen földre. Küzd a szürke valósággal… ismerkedik az emberi élettel, az arcokkal, az ismerős ellenségekkel és az idegen barátokkal…

Először arra lettem figyelmes, ahogyan néz rám. Minden mozdulatomat követte férfias, kíváncsi, de titkos szemekkel. Ha ránéztem szinte beleremegtem. Féltem, mindent rögtön meglát bennem. Feltárja és elpusztítja a rothadozó sötétséget… tisztára mossa a fáradt lelket. Megváltott. Minden szavára emlékszem, minden érintését őrzöm. Újra folyik a vér az ereimben, és hangosan dobban a szívem. Már nem csak a fájdalomtól tudok sírni. A könnyek forrók, élők… nem jegesen csillognak többé.

Nem félek… vessetek rám bármennyi követ.

Annyi szeretetlenségben próbáltam otthont teremteni, hogy most már felismerem, ha szeretve vagyok. Most már nem csak én vágyom az örökkévalóságba… beszélhetek a jövőről, bízhatok… reménykedhetek. Ő viszonozza azt a sok-sok figyelemmel, szeretettel és törődéssel összerakott ajándékot, amelyet átnyújtok neki. S amit cserébe kapok… azt nem lehet földi mértékkel rendszerezni… túlcsordul szinte rajtam, megtölti az egész valóm, eszményivé emel…

Megtaláltam egy rég elfeledett elemet magamban. A szeretetet. Nagyon régen ez volt az én kiforratlan énem egyetlen és legszebb tulajdonsága. Aztán a sors élesre faragta a tompa éleket, megritkította a vastag felületet. Beszivárgott a valóság a tömény jóság közé. S a folyamat vége pár hónapja ért utol… az érzelmi káosz és csőd közepén.

Az új korszak új ember hoz. Régi szeretettel, újonnan szerzett racionalitással. Sokáig kerestem ezt a valakit… magamat…

G.