Reggeli ragyogás

„Bátortalanul törtek át a napsugarak a felhőlepedőn, ami szürkén takarta a végtelen eget. Alig nyitottam ki a szemem, a ragyogás máris a hatalmába kerített. Felemeltem a fejem, miközben bekúszott a fülembe az egyenletes, puffogó szuszogása. Nyugodtan, háborítatlanul aludt a reggeli napsugarak tüzében. Mellkasán fekve én is kaphattam a fényárból. Hiába voltam álmos, a gondolataim már javában a korai táncukat járták a fejemben. Keresték a nagy szerelem okát a mellettem szuszogó arcán… de nem leltek semmi különöset, sőt, még szépet sem. Markáns, férfias arcélek, feketéllő borosta, csupán ennyi látható elsőre. Aztán… ránéztem az óriási, ívelt szempilláira… olyan mintha a tekintete állandóan mosolyogna, mintha állandóan boldog volna… most komolyan rebegtek, éppen álmodtak, de a hihetetlen erő, ami benne lakott, még hajnalban is körbeölelt… olyannyira, hogy elvette az összes kételyem… visszakaptam az önbizalmam, a hitem és a reményem. Elég csak a szemébe nézem, azokba a szemekbe, amik mindig mosolyognak rám, a szempillák melyek szinte megsimogatnak. Ő úgy különleges, hogy szinte nem is tud róla, engem pedig végre nem nyel a szeretet és a csodálat, amit neki adok. Szeretem felróni a hibáit néha, akkor megnyugszom, hogy azért annyira mégsem tökéletes.

Olyan jó a mellkasán álmodozni… órákig csak fekszem, néha elalszom, néha megfordulunk… ő álmodik, én pedig alkotok.

Mozgolódni kezdett, széles vállaival körbeölelt gyorsan. Mintha csak mindenáron a másik testébe akarnánk jutni, egészen közel húzódtunk egymáshoz. Elbújtam a nyakában, hangosan szuszogva öleltem, közben pedig bűvöltem az időt, hogy vánszorogjon kicsit, ne siessen annyira… az ébresztőóra éles hangja lassan megtöri a ragyogást…”