„Megint. Ismerősek a
zajok… visszatér ugyanaz a sötét szellem… ugyanolyan tőrt döf a szívembe, csak
már nem tud mindent elvenni tőlem… aki fegyvertelen, megalázott, néma, annak
már nincs mit vesztenie. A lelki halálban is csak a megújulás lehetőségét
látja…
Nem is tudom honnan
volt erőm ilyen hallgatásba burkolózni. Nem fáj, jól vagyok, túltettem magam
rajta –gyakori válaszaim voltak. Az emberek nem láttak könnyet a szememben.
Szerencsére. Egy senki nem érdemel ilyen gyönyörű gyászt… a könny túl nagy
ajándék egy olyannak, aki nem becsüli a szeretet erejét. Mégis egy éven át
mérgezte az életem, és én csak egy szempillantással átléptem és megbocsátottam
mindent. Az emberek csodáltak, bámulták a tartásomat és a becsületemet… pedig
csak a hitem segített át az egészen. Alázatot tanultam és a csendtől reméltem a
megoldást, ami meg is érkezett. Isten kegyes a teremtményeihez, különösen
akkor, ha látja, hogy túlélik a hitük próbatételét.
Mit érzek most mégis?
Mindent. Fájdalmat, csalódást, szégyent, megalázottságot… a múlt utolsó
hagyatékait…
És még? Hiányt,
szeretet, reményt… a jelen hihetetlen és csodálatos ajándékait. A kegyelmet,
ami kiárad az egész életemre, de nem tudom megcsodálni és megragadni ezt, mert
állandóan bánt a megemésztetlen keserűség, amit régen csak ellöktem magamtól,
és nem dolgoztam fel. Nem voltam magányos, de még egyedül sem voltam, mert
rendkívüli emberek segítettek felállni. Felállni miből? A megaláztatásból, ami
elsőre jelentéktelennek tűnik, könnyen felejthetőnek, de megölte bennem a
gyermeki szeretetet. Már nem tudok úgy szeretni, már nem tudok úgy
rácsodálkozni a másikra, mint 17 évesen. Fáradtan, fájdalmasan vánszorognak a
súlyosan megsérült érzéseim… mély sebet kapott a bizalom, a jövőbe vetett hit
és remény.
Soha senkinek nem
engedtem még meg, hogy ezeket a traumákat megláthassa. Régen mindig csak
beszéltem, beszéltem és beszéltem addig, amíg jobban nem éreztem magam, de most
rabként tart a némaság. Nem tudok megszólalni… fojtogatja valami a torkom, ami
nem akar elmúlni és elmenni…”
Már nem is küzdöm
azért, hogy különlegesnek tartson az a Valaki.
Már tudom, hogy nem
lehetek a legjobb…
Már tudom, hogy nem az
én főztöm a legfinomabb…
Már tudom, hogy soha
sem nyerhetek… mert nem vagyok tökéletes…
G.
U.I.:
Semmi tökéleteset nem tudok nyújtani, csak azt amim volt, vagy ami talán
megmaradt...: önmagam, a szeretetem, a segítségem, és a társ, aki lehetek a
Valaki mellett…
U.U.I.: Valamit nem vallok be magamnak… -nemhogy neked,
még a végén kibújik belőled a férfiak gigászi és ijesztő önimádata…- még hozzá
azt, hogy szeretlek… olyannyira, hogy
megszületett bennem a türelem és az erő, ami addig hajt, amíg meg nem
mutathatom, hogy igenes felérek még Hozzád is… miért így küzdöm így? Mert tökéletes vagy számomra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése