A célok és álmok
tartanak minket életben. Ez az egyetlen kapaszkodónk miután összedőlt a
kristályból épített várunk, amit a szerelem különböző érzéseivel díszítettünk
fel.
„Megfogta a maroknyi
önbecsülését, és újjáteremtette magát. Könnyebb volt, mint hinnénk. A
folyamatba semmi sem szólhat bele, megállíthatatlanul terjed szét a teljesség
iránti igény. Senkinek és semminek nem lehet még egyszer akkora hatalma, hogy
az ő lelkét tartsa fogságban. Dacosan zárkózik el azoktól, akik erősebbek… akik
okosabbak. Felszegi fáradt fejét és a jövőn tartja a szemét. Nem lehet többé
nyertes az érzelem, nem keríthet hatalmába már semmilyen megváltó szerelem.
Nyert a ráció, de csak pont annyira, hogy beépülve a szívbe kellemesen
felügyelhesse az érzelmek végtelen folyását… figyelhessen a méltóság és az álmok
megtartására.”
Már fáj. Már nyílal a
szívembe, ha más nőről beszél. Már elkezdtem ragaszkodni… csak egy dal szól, a mi dalunk. Annyi mondanivalóm lenne
magamról, de nem is tudom hogyan kezdhetnék hozzá. Az ember, akit nem ért
kudarc, talán meg sem értene engem. Tele van az életem rossz döntésekkel és
kudarcokkal, most meg erősnek, céltudatosnak és könnyen elviselhetőnek tart valaki. Az önmagam egy relatív fogalom
néha. Hagytam, hogy formáljanak, de nem bántam meg…
Hamarosan jönnek a
víziók, a szerelmes dallamok, amiket megtöltenek jelentéssel a fülledt közös
élmények. Hamarosan már nem lehet ellenkezni, csak sodródni, megmártózni a
tavaszban… ha most kívánhatnék, akkor megállítanám az időt, és gyönyörködnék a
szempillantások könnyedségében és szépségében… a boldogságban, ami olyan könnyű
és magától értetődő még az elején. Mindenem odaadnám, hogy ez az áldás az
örökkévalóságig kísérjen…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése