Annyi mindent nem mondhattam el. Annyi fontos szó bennem
ragadt, most meg fojtogatnak a gondolatok. Soha sem volt még ilyen nehéz…
állandóan tartani magam, hogy az emberek ne láthassák az óriási fájdalmat és
csalódást bennem… csak nyelem a keserűséget, hogy ne mások sajnálatából kelljen
élnem.
Nehéz. Nagyon. Még mindig… soha sem volt még ilyen nehéz. A szerelem arc nélküli amorf fájdalommá változott át bennem… s most küzdök vele, hogy eltűnjön az életemből.
Hosszú és hideg tél lesz még a lelkemben… mint az őszben élő fa, ledobom megsárgult leveleim, emlékeink, s meztelenül állok a jeges szélben.
Nem a magány visel meg, vagy hogy most éppen nincsen „párom”, hanem hogy eddig egy másvilágban éltem… a hétvégéim szerelmes, bensőséges suttogásokkal voltak átitatva… mindig ott hordtalak a szívemben, te pedig mindig fogtad a kezem, mindig hozzám értél… a legszebb ígéreteket is megtetted nekem… örökös szenvedélyben éltünk, ami kitöltötte egész létünk. Egyetlen szavaddal elvarázsoltál, kitártam előtted a szívem… s végül szinte egy mozdulattal elvágtál mindent.
Soha sem fogom tudni megérteni, hogy ekkora szerelem hogyan érhet véget egyetlen érvágással, csupán a telefonban kimondott szavakkal, amikben nem voltak értek pusztán dühös szavak, amik a szabadulásvágyat firtatták...
Dühös vagyok rád. Elmentél, itt hagytál, fájdalomban, elhagyott szeretettel összekötözve. Még álmodom veled… de akkor is csak az elutasítást tudom leolvasni az arcodról… fel sem tudnád fogni, mekkora fájdalmat okoztál nekem. Gondolom legalább akkorát, amekkorát én neked. Kiegyenlítetted a számlát, összetörted a szívem…
Eleget vezekeltem már a hibáimért, önmagammal is megküzdöttem… nem fogom soha sem kisebbíteni a saját felelősségem és a lelkiismeretfurdalásom… nem hagytad, hogy helyrehozhassam a vétkeim és bűneim… s ezzel kitaszítottál véglegesen is az életedből, és döntöttél a sorsunk felett… a felelősség immáron a tied marad örökre…
Nehéz. Nagyon. Még mindig… soha sem volt még ilyen nehéz. A szerelem arc nélküli amorf fájdalommá változott át bennem… s most küzdök vele, hogy eltűnjön az életemből.
Hosszú és hideg tél lesz még a lelkemben… mint az őszben élő fa, ledobom megsárgult leveleim, emlékeink, s meztelenül állok a jeges szélben.
Nem a magány visel meg, vagy hogy most éppen nincsen „párom”, hanem hogy eddig egy másvilágban éltem… a hétvégéim szerelmes, bensőséges suttogásokkal voltak átitatva… mindig ott hordtalak a szívemben, te pedig mindig fogtad a kezem, mindig hozzám értél… a legszebb ígéreteket is megtetted nekem… örökös szenvedélyben éltünk, ami kitöltötte egész létünk. Egyetlen szavaddal elvarázsoltál, kitártam előtted a szívem… s végül szinte egy mozdulattal elvágtál mindent.
Soha sem fogom tudni megérteni, hogy ekkora szerelem hogyan érhet véget egyetlen érvágással, csupán a telefonban kimondott szavakkal, amikben nem voltak értek pusztán dühös szavak, amik a szabadulásvágyat firtatták...
Dühös vagyok rád. Elmentél, itt hagytál, fájdalomban, elhagyott szeretettel összekötözve. Még álmodom veled… de akkor is csak az elutasítást tudom leolvasni az arcodról… fel sem tudnád fogni, mekkora fájdalmat okoztál nekem. Gondolom legalább akkorát, amekkorát én neked. Kiegyenlítetted a számlát, összetörted a szívem…
Eleget vezekeltem már a hibáimért, önmagammal is megküzdöttem… nem fogom soha sem kisebbíteni a saját felelősségem és a lelkiismeretfurdalásom… nem hagytad, hogy helyrehozhassam a vétkeim és bűneim… s ezzel kitaszítottál véglegesen is az életedből, és döntöttél a sorsunk felett… a felelősség immáron a tied marad örökre…
U.I.: Köszönöm a kritikákat, miszerint én nem voltam „jó
barát” és ha nekem párom van, akkor nem is tudok igazán „jó barát” lenni. Most
nincs párom, és a kedves kritikusaim mégsem jelentkeznek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése