Covered in Gold

Amikor véget ér egy szakasz az életünkben, igenis fel kell dolgozni az elmúlást. El kell végezni a gyászmunkát. Eltemetni a rengeteg érzést, helyzetet, emléket… és megbocsájtani. Csak a béke megszerzése vezethet majd új és tiszta utakra.

Tisztán emlékszem egy mondatra, amit egy bölcs ember mondott nekem, mikor beszélgettünk: „Ti még sokszor fogtok szakítani és újra összejönni.” Akkor csak mosolyogtam… azt hittem, csak azért mondja, hogy ne érezzem rosszul magam, hogy azért teszi mellé, hogy majd „újra összejöttök”. Mindegy, hogy tapintatból, szeretetből vagy őszintén mondta, nagyon megragadt bennem. Máig forgatom a fejemben ezt a mondatot, és olykor furcsa utakra csal… a remény útjaira.
Ő hitt bennem és a mi szerelmünkben, tőle kaptam a legérdekesebb és legtöbb erőt adó mondatokat…

S most arra gondolok, hogy bárcsak látnál engem. Bárcsak látnád, hogy milyen vagyok igazából… s nem azt a szörnyeteget, akivé váltam. Megfordult velem a világ akkor is, mikor megismertelek és most is, mikor elhagytál. Minden napom azzal töltöm, hogy jobbá, bölcsebbé és tapasztaltabbá akarok válni, hogy még egyszer ne kövessek el hibákat. Ezért akarom, hogy láss… mert vannak bennem még „régi” részek, amik sejtik, ha meglátnál, nem hagynál el soha többet újra…
Nagy szavak ezek tőlem. Ezeket soha eddig senkinek nem fedtem fel, csak a fehér papírnak. Én erről nem merek beszélni… mert a remény is csak méreg nekem, betegnek… félek visszahúzna a keserűségbe.

Eszembe jutott, mikor megismerkedtünk. Elindultam a szalagavatómra mindenféle remény nélkül, csak túl akartam élni az estét. S te megtaláltál engem. Mellettem voltál egész este… én beleültem az öledbe, te pedig a nyakamhoz hajoltál. Akkor egy pillanatban szinte képet kaptam az elkövetkezendő 10 hónap szenvedélyéről és szerelméről. Te udvaroltál, te akartál engem megszerezni. S sikerült is… most pedig én küzdöm, te pedig elbocsájtottál. Nem fura…? Milyen furfangos a sors… nem akartalak rögtön beengedni, de te tért nyertél magadnak az életemben… majd pedig ez lett a vesztünk.

Hogy miért írok még mindig erről a szerelemről? Mert az előző kettőről tudom, hogy elmúlt, eltűnt vagy talán nem is létezett. De ez létezett, nagyon is. Beleégett a lelkembe, sőt a testem összes porcikájába is. Akkor írtam a legszebben, ha rólad írtam… bennem éltél, elkísértél mindenhova, de most erőszakkal kiszakítottad magad az életemből… csak nem számoltál a következményekkel. Pedig hidd el, mindig vannak következmények.

 Még kell idő… kell idő, hogy teljesen elengedjelek… az ajkad… a hátad… a csókod… a nevetésed… az autód… a Duna… a sziget… a köztünk lobogó vad szenvedély…

G.

U.I.: Ezt édesanyád mondta nekem.