Tartozom még egy vallomással. Enélkül nem lenne teljes a
kép, hazudni pedig nem akarok. Hiába remélem, hogy az a bizonyos valaki még
olvassa a bejegyzéseim, nem írhatok örökké neki. Magamnak kell írnom, és
beismerni mindent, ami kavarog bennem.
Hazudnék, ha azt mondanám nem csábít a jövő, de mindig megtorpanok és felteszem magamnak a kérdést. Mire van szükségem? Tényleg szerelem kell nekem? Erre nem tudok őszinte és egyértelmű választ adni. Engem most nem az érzelmi világ vonz, hanem a valóság, az álmok a célok életszerű illata.
Rájöttem, hogy nem tudom éretten kezelni a szerelmet, és szélsőséges állapotokba kerülök, ha igazán megérzem ennek a drognak az ízét. Ahhoz, hogy felnőtten tudjak szeretni egy felnőttet még sok időnek kell eltelnie, és ezalatt még többet kell tanulnom. Elsősorban megszerezni azt az önbizalmat, aminek a segítségével igazi társsá, párrá válhatok, nem pedig segítővé, szervezővé vagy „anyává”… soha többé nem akarok úgy kifordulni magamból, mint az elmúlt pár hónapban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megvakuljak a szerelemtől, és felborítsak mindent, amit eddig felépítettem.
Valami nagyon érdekeset is észrevettem. Most, hogy én is megnyíltam, az emberek is kitárták igazi bensőjüket. Már látom, hogy nem létezik olyan, hogy valaki „klasszikus” kapcsolatban él, vagy harmonikus az élete. Az elmúlt pár hétben teljes szélességében láthattam a valóságot. Emberekkel, érzelmeikkel és gondolkodásukkal kerültem kapcsolatba. Meglepett, hogy mennyire kevesen képviselik a „halhatatlan szerelmet” vagy nem is tudom már hogyan definiáljam. Inkább saját utakat választanak, mintsem egy erős köteléket, amely egy másik emberhez fűzi őket. Inkább mindenki éli az életét, követi az álmait, és játszik, mintsem hagyja veszni a szabadságát. A magyar huszonévesek másként élnek, mint ahogy azt én elképzeltem. S én sem éltem úgy, ahogyan ők… meg voltam győződve, ha biztonságos kapcsolatban vagyok, semmi baj nem történhet, és igenis nekem erre van szükségem. Most, hogy véget ért már a harmadik „komoly” kapcsolatom kicsit más összefüggésben látom az emberi kapcsolatokat.
Azok, akik nem adják komolyan szívüket egy párkapcsolatba sokkal élesebben látnak, jobban megérzik a másik ember fájdalmát. Ők észrevették, hogy mire van szükségem, és hogy min kéne változtatnom… ők foglalkoznak velem. Sokan inkább elmerülnek egy világban, egy másik emberrel, hogy ne fájjon a valóság, és erre áldozzák erejüket, alázatosságukat, ez adja a terveik, álmaik nagy részét. S míg aki „egyedül” van vagy független, bizonyos szempontból több dolgot tud megélni, felesleges kötelékek nélkül.
Az embernek vagy barátai vagy nagy szerelme van… majd az igazi szerelem talán megenged mindent.
Nem szoktam magamra erőltetni életérzéseket és stílusokat, erről már leszoktam, amikor kamaszodtam. Nem fogok felvenni semmilyen pózt annak érdekében, hogy begyógyuljanak a sebeim… továbbra sem tudnék senkit sem bántani… csupán rájöttem, hogy nem a saját utam járom, és ekkora kudarc után más irányokba fordulok és kihasználom, hogy semmi komoly nem köt már ide…
Hazudnék, ha azt mondanám nem csábít a jövő, de mindig megtorpanok és felteszem magamnak a kérdést. Mire van szükségem? Tényleg szerelem kell nekem? Erre nem tudok őszinte és egyértelmű választ adni. Engem most nem az érzelmi világ vonz, hanem a valóság, az álmok a célok életszerű illata.
Rájöttem, hogy nem tudom éretten kezelni a szerelmet, és szélsőséges állapotokba kerülök, ha igazán megérzem ennek a drognak az ízét. Ahhoz, hogy felnőtten tudjak szeretni egy felnőttet még sok időnek kell eltelnie, és ezalatt még többet kell tanulnom. Elsősorban megszerezni azt az önbizalmat, aminek a segítségével igazi társsá, párrá válhatok, nem pedig segítővé, szervezővé vagy „anyává”… soha többé nem akarok úgy kifordulni magamból, mint az elmúlt pár hónapban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megvakuljak a szerelemtől, és felborítsak mindent, amit eddig felépítettem.
Valami nagyon érdekeset is észrevettem. Most, hogy én is megnyíltam, az emberek is kitárták igazi bensőjüket. Már látom, hogy nem létezik olyan, hogy valaki „klasszikus” kapcsolatban él, vagy harmonikus az élete. Az elmúlt pár hétben teljes szélességében láthattam a valóságot. Emberekkel, érzelmeikkel és gondolkodásukkal kerültem kapcsolatba. Meglepett, hogy mennyire kevesen képviselik a „halhatatlan szerelmet” vagy nem is tudom már hogyan definiáljam. Inkább saját utakat választanak, mintsem egy erős köteléket, amely egy másik emberhez fűzi őket. Inkább mindenki éli az életét, követi az álmait, és játszik, mintsem hagyja veszni a szabadságát. A magyar huszonévesek másként élnek, mint ahogy azt én elképzeltem. S én sem éltem úgy, ahogyan ők… meg voltam győződve, ha biztonságos kapcsolatban vagyok, semmi baj nem történhet, és igenis nekem erre van szükségem. Most, hogy véget ért már a harmadik „komoly” kapcsolatom kicsit más összefüggésben látom az emberi kapcsolatokat.
Azok, akik nem adják komolyan szívüket egy párkapcsolatba sokkal élesebben látnak, jobban megérzik a másik ember fájdalmát. Ők észrevették, hogy mire van szükségem, és hogy min kéne változtatnom… ők foglalkoznak velem. Sokan inkább elmerülnek egy világban, egy másik emberrel, hogy ne fájjon a valóság, és erre áldozzák erejüket, alázatosságukat, ez adja a terveik, álmaik nagy részét. S míg aki „egyedül” van vagy független, bizonyos szempontból több dolgot tud megélni, felesleges kötelékek nélkül.
Az embernek vagy barátai vagy nagy szerelme van… majd az igazi szerelem talán megenged mindent.
Nem szoktam magamra erőltetni életérzéseket és stílusokat, erről már leszoktam, amikor kamaszodtam. Nem fogok felvenni semmilyen pózt annak érdekében, hogy begyógyuljanak a sebeim… továbbra sem tudnék senkit sem bántani… csupán rájöttem, hogy nem a saját utam járom, és ekkora kudarc után más irányokba fordulok és kihasználom, hogy semmi komoly nem köt már ide…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése