<3
Mikor ébredtél: én hajnalod voltam.
Mikor aludtál: lettem éjszakád.
Dongód lennék enyves szegfű-csokorban,
szakadt szárnyam fájdalmát hallanád.
Csillámló ezüst éjek habja ringat
hozzád, hallotthoz, mindig közelebb;
de végső fagy kioltja lázainkat,
a jégmezőn elcsúszom, mint az eb.
Vigasztal végtelen találkozásunk,
mégsem vakít a villogó remény:
más égre más szivárványt sző az álmunk,
te már nem te léssz és én már nem én.
(Weöres Sándor: Emlékezés)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése