Rózsa és pipacs

Lágy szél simogatta a gyönyörű kastély ablakait. Egy kedves, makulátlan neveltetésű lány készülődött a reggeli ragyogásban. Mindenkinek a legilledelmesebb viselkedésével adózott, mégis mikor aranyozott szélű tükrébe tekintett, gyomra összerándult a sok hazugságtól, amit maga ellen követett el. Néha jó lett volna eltűnni, néha jó lett volna összetörni azt az átkozott koronát, de nem tehette. Helyette csak kedvesen mosolygott, és minden nap egyes áldott nap levelekbe ölte bele fájdalmát.

Ma is éppen egy hosszú, érzelmes üzenethez gyűjtött erőt. Kecses léptekkel ment le a kertbe, ami ilyenkor, nyáron, különösen csodálatosan élt és lélegzett. Rózsák, orchideák, tulipánok és gyöngyvirágok mosolyogtak a királyi családra. A hercegnő észrevette a kertészlányt, aki most is féltő gonddal foglalkozott a növényekkel.

-Lilien, igazán gyönyörű ma is a kert. Nagyon sok munkája lehet benne.

-Köszönöm, hercegnő –az egyszerű kertészlány meghajolt, majd körbetekintett.- Észrevette már a legújabb virágokat? –kérdezte kíváncsian, mert tudta, a hercegnő minden újdonságot észrevett.

-Melyikre gondol? –kérdezte a napsárga, hosszú, csipkékkel gazdagon díszített ruhába öltözött lány.

-A pipacsokra. Kinőtt pár szál csak úgy, vadon, de nem bántottam őket. Ott a rózsák mellett –mutatott a hercegnő kedvenc virágának az irányába.

-Oh, nem is tudtam, milyen virág lehet az. Sokáig gondolkodtam, hogy milyen különleges növény lehet az, de nem jöttem rá.

-Mert nem különleges. Csak pár szál pipacs. Kevesebb törődést igényelnek, mégis ugyanolyan vörösen izzanak a napfényben. Vétek lett volna kitépni őket onnan.

-Valóban szépen mutatnak a rózsáim mellett…

A hercegnő halkan elköszönt, majd folytatta szokásos, délelőtti sétáját. Vallomásán és fájdalmán gondolkodott. Az esti bál vészesen közeledett, és érezte, hogy most talán kivívhatja a függetlenségét, s végre itt hagyhatja az elöregedett tartományt.

            Pár órával később már minden szobalány fejvesztve kereste Anna hercegnőt, aki továbbra is zavartan kóválygott az óriási udvarban. Mikor megtalálták, rögtön felkísérték a szobájába és elkezdték az esti toalett elkészítését. Közben pedig az egész kastély átalakult egy hatalmas bálteremmé, ami több 100 ember befogadását tette lehetővé. A csillárokon égtek a gyertyák, és a zongora poros hangja is egyre tisztább lett. A királyi pár hamarosan el is kezdte a vendégek fogadását.

Minden tartományból érkeztek hercegek, grófok, bárok és azok családja. A szokásos nyárnyitó bált abban az évben Anna hercegnő családjánál tartották.

Az utolsó érkezők között volt a legnemesebb királyi család. A szomszédos tartomány ura, annak felesége, és egyetlen leszármazottja, a tekintélyt parancsoló, de fiatal Artúr herceg. A két család szívélyesen üdvözölte egymást. Régóta szoros barátság fűzte őket össze, s gyermekeik is pólyás koruk óta ismerték egymást. A két fiatal zakatoló szívvel pukedlizett. Mindkettejük arca hideg és színtelen maradt. Még a kézcsók is gépies, szokásos mozdulatnak tűnt, pedig milliárdnyi remegés, fájdalom és szeretet húzódott meg mögötte.

Az este kellemes hangulatban telt. A herceg és a hercegnő is eleget tett az etikett szabályainak, ezért csak távoli pillantásokban lehettek egymáséi… s mikor végre elérkezett az utolsó pár, szabad óra, rögtön a kastély legfelső erkélyére menekültek.

Anna rögtön az ifjú ölelésébe menekült, és percekig el sem engedte. A herceg pár pillanatig csodálkozott, majd ő is kezdett felengedni az illem súlyos nyomása alól.

Szerelmes szavakat suttogtak, és halk csókokkal adóztak a másiknak, miközben a szégyentől vörösre gyúlt az arcuk. Rengeteget akartak mesélni és beszélni, de egy hang sem jött ki a torkukon… helyette inkább fülelni kezdtek az ismeretlen dallamra…

„Ablakomba besütött a holdvilág
Az én rózsám abba' fésüli magát
Göndör haját százfele fújja a szél
Köszönöm ,babám, hogy eddig szerettél
De göndör haját százfele fújja a szél
Köszönöm ,babám, hogy eddig szerettél”

Mindketten letekintettek a magas erkélyről, ám pontosan ki tudták venni a csillagos ég alatt éneklő kertészlány alakját. Szerelmesen fonódott egybe a mellette ülő fiúval, akit eddig még sohasem látott a hercegnő. Ültek a kis, kopott padon, miközben a virágok mosolyogtak rájuk. A csillagok fejük felett világítottak, s minden élőlény most rájuk figyelt. Őket hallgatta. Egyszerűen, kopott és szegényes ruhában élvezték az estét… nem volt belépőjük a bálba, de mégis sokkal ünnepélyesebbek és őszintébbek voltak, mint bárki mást most ezen a világon.

-Artúr, vigyél el innen! –könyörgött a hercegnő minden báját és neveltetését sutba vágva.

-Megtenném, de… nem lehet. Hamarosan én öröklöm az országot, és már kijelölték a szerintük legmegfelelőbb bárónőt nekem. Sajnálom, szerelmem… -suttogta a fiú, majd lágyan végigsimított a bájos, de megtört arcon.

A Hold karcsún nyújtózkodott az égen, s nevetve figyelte az embereket. A csillagok minden szerelmesnek világítottak, és a virágok is mindenkire mosolyogtak.

Csak az lát mindent, aki halk csöndben és egyszerűségben él abban a bizonyos kertben. Aki a kicsiny, kopott padon ül, az tud csak igazán szép és saját bált teremteni magának… s halkan és szenvedélyesen énekelni, korlátok és határok nélkül…