2012. január 29., vasárnap

Extenzív totalitás


Felemás részletekből áll össze az utánozhatatlan egész.
Régóta formálgatom magamban a következő bejegyzést. Annyi mindent mondanék, de talán a sok-sok lecsitított gondolat valóban nem akar szólni. Olyat kerestem a hétköznapjaimban, amit azelőtt még nem leltem meg.

     Valaki vagy valami megszületett bennem. Egy olyan rész kezdett el bennem lélegezni, aki a valóságot csak színekben látja, és a szívével minden boldogságot képes befogadni. Egy érző, lelki lény. Aki soha sincs ott a szürke hétköznapokban, aki láthatatlan, mégis itt van velem. Bennem, bennünk.
Minden szer és segítség nélkül ki tud lépni a szürkeségből. Felemelkedni, s fejet hajtani egy erős kötődésnek, ami olyan dolgokra veszi rá az embert, amihez addig nem volt bátorsága.
Nincs több félelem, sem több kétely. Hosszú, elnyújtott órák. Egy arc, egy test és egy szív. Nincs a szobában más már, csak ez az egység. Mintha az énem másik fele egy másik világban járt volna. Most, hogy a hidegfejű és érzelmes Geisterfahrer írja a sorokat, ámuldozva tekint végig magán. Beleremegnek az idegei minden egyes gondolatba, és titkon azt kívánja, hogy bárcsak folytatódna a lusta szeretet negédes éjszakája.
     Az igazi mély szeretet hihetetlen dolgokra sarkallja az embert. Valakit az égbe röpít, a rózsaszín felhőbe, és a szívecskék végtelen mezejébe. Engem megnyugtat. Levetkőzteti az elmém sötét zugait, és bevilágít a legsötétebb démonaim dermedt lelkeibe is. Nem érdekel, hogy ki vagyok, és hogy ki is leszek. Inkább erősíti a jelentudatot, és azt a megérzést, hogy végre jó úton járok, és jó döntéseket hozok.
Úgy érzem, hogy az állandóan fájó, világra érzékenyen tekintő lelkem mellett most kialakult valami egészen más. A szívem vérvörös tűzben ég, és feléledt. Elkezdett dobogni. Hatalmas teret adott valaki másnak, és porrá vált a „nincs mit vesztenem” mondat. Úgy érzem magam, mint egy pöttyös szoknya. Fekete alapomon kedves, csinos kis fehér pöttyök díszelegnek, és hirdetik a sokszínűséget.
     Ha higgadt vagyok, felteszem magamnak a kérdést: vajon mennyit fogok veszteni, ha elbukom? Mi lesz, ha a sok, amit adtam, ismét a kudarcot csalogatja elő? Mert… ami volt nem rég, talán egy fél évvel ezelőtt, annak tized ennyi ereje, szépsége, és fájdalma nem volt… most valóban a szívem a tét.
Soha sem tudtam, hogy mi az a szerelem. Annyi mindent olvastam róla, és annyian meséltek már róla. Az én rendszeremben mégis más helyet foglal el. Lehet, hogy akkor vagyok a legjobban a rabja, mikor nem is tudtom, hogy a rabjává váltam…

     De milyen is a másik énem?
Szíve halk, elméje üres, s csak szíve ég a heves érzelmektől.
Arcára nyugalom ül ki… s csak nézi szerelmét… keresi az okokat, de hamar belebukik ezeknek a kutatásába.
Többé már nem az idő rabja. Nem számít semmi sem, csak a jelen.
Telhetetlen. A különlegesség, újdonság és az állandó mozgás vonz, ez így van most is. De a szívem… a szívem mindig megáll és részt vesz a jelen elegáns bálján. Szereti, mert ott a másik fele, a hercege, aki karon ragadja őt és táncba viszi. Órákon át tartó, forró táncba… nem engedi el, a bőre alá akar férkőzni, és az egész világot a keblére ölelni. Néha lágyan, lassún… néha pedig gyorsan és hirtelen. Lázálom az egész.
Szürrealitás… a valóság művészi visszatükrözése az én szerelmem…

~ A boldogságot soha sem szabad a másiktól várni. Azt, akinek a boldogságszerzés terhét rójuk a nyakába, az előbb utóbb összeroppan ekkora súly alatt. A boldogság csak akkor jöhet létre, ha két ember összekulcsolt kezekkel, együtt tekint a jövőbe, és egymást kísérik az életben. Ez a lélekmentő érzés soha sem talál meg egy szerelmest, ez minket talál meg. Csak az egységhez érkezik el tisztán és teljesen.

„Rátekintett a fáradt arcra. Finom ujjaival lágyan megcirógatta a fehér bőrt. Válaszként mély sóhajt, és egy erős ölelést kapott. Már levegő sem volt a szobában. Csak a szeszélyes szerelem ragyogta be a sötét ablakokat. A mélyből áradó boldogság felsiklott a falakon, majd tovatűnt a csillagos éjszakába. A Hold karcsún díszelgett az égen. Mikor ilyen, mindig azt üzeni, valami új kezdődik. S a piciny csillagjainak milliónyival adott fényt a sötét mezőn átkelő szerelmeseknek. Az utcai lámpák is mosolyogtak, a félelmetes fenyőerdő is fejet hajtott. Aki félt a sötétben, most meg sem érezte, hogy este van. Nagyokat szökkent a falu porában és mellkasában hallgatta szíve hangos dobogását. Pont úgy, mint amikor lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és elaludt az egyenetlen szívzakatolásra…”

     Nehéz szívvel írom a következő sorokat. Erről még nehezebb beszélnem, mint arról az újdonságról, ami most a lelkemben táncol…
A változás mindig megérint, s most, hogy elhagytam a „várótermet” folytatom tovább az életet… de a változás soha sem áll meg. Rajtam végighaladt, most átszökell a következő emberre. Talán nem is a saját magunk próbája az, ha megváltozunk, mint inkább a környezetünké. A barátok milyenségére derül fény, és az emberi tűrőképességre, mindenekelőtt. Az őszinteség fegyver, ami halálos sebet üthet, a hazugág a gyávák védekező eszköze. Hát melyiket válasszam, hogy leállítsam a pusztítást? Viseljek két álarcot, vagy inkább fegyverkezzek fel az őszinteséggel…? 

Ajánlás:
A gyönyörű szemű Kishercegnek

Geisterfahrer

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése