Megint
csak a szürke valóság fájó tövisei következnek. Hamis barátok, nehéz szerelem,
s egy beteg világ rémképei.
Azt
hiszem most jó érzés nem az iskolapadban ülni. Mindenki olyan idegen… mindig
történik valami olyasmi, ami miatt csalódnom kell a mellettem élő emberekben.
Egy
éve tervezem, hogy levizsgázom végre németből. Holnap van az utolsó
megmérettetés napja. Tulajdonképpen elértem a célom, de még nem tudom, hogy sikerült
is-e… csak annyit tudok, lezárult egy út, egy reményforrás, ami most már csak a
büszkeség forrása lehet majd.
Mindenféle
szempontból új fejezet jön. Szépen, lassan betáncol a mágikus 18-as szám is.
Vajon mit hoz ez a döntő és súlyosan meghatározó életkor nekem? Tavaly
szerencsém volt a 17-sel… mi lesz, ha a következő fejezet már nem lesz ilyen
szép, kimunkált és egyedi?
Hirtelen
vágtatott be az ősz a természet ajtaján. Rögtön szomorú, szinte perverzül
depresszív arcát tárta fel. De nekem olyan tökéletes… olyan pontosan képes
utánozni, imitálni az emberi lelket az ősz. Annyi titka van… esik, hideg van,
fúj a szél… de mégis ilyenkor a leggyönyörűbbek a naplementék… mikor még
novemberben is simogatnak a napsugarak… vagy a lehullott levelek… annyi
árnyalatban pihennek a megfakult füvön.
A
természet az élet milliónyi lehetőségét rejti magába.
Folyton
csak ismételgettem, mentegetni próbáltam a megkopott, sérült kapcsolatokat, de
most a továbblépés időszaka van, mint mindig már egy jó fél éve. Egyetlen elem
hiányzik: a bátorság.
Honnan
akarok elmenekülni? Négy személyiség különleges egyvelegéből… egy világból, ami
mások szeme előtt tökéletes és sértetlen volt. Itt éltünk boldogan, mámorban
úszva, titkok nélkül… de aztán a négy különböző természet nem hazudtolta meg önmagát.
Mindegyik megmutatta pusztító erejét, és az egységből széthúzás lett. Miért
írok még mindig erről? Mert amíg a Földön leszek, lélegzek, szeretek és
megbocsátok, addig ez a tüske mélyen benne lesz a szívemben… s folyton magamat
fogom okolni… mekkora kincset birtokolhattam volna... és mennyi erőt tudott
volna adni ez a kincs az élet pusztaságában…
De
ezt már soha sem fogom megtudni. Ez a pár sor az utolsó mondanivalóm, utolsó
szavaim közé tartozik. Most már minden a jövőről, a felnőtté válásról szól
majd…
De
azért nem leszek rest, ha meg kell hálálni valamit. Sok bátorítást és
szeretetet kaptam, éreztem a rengeteg pozitív erőt. Köszönöm, hogy itt voltatok
mellettem és szurkoltatok a vizsgám miatt!
A
legnagyobb hála az én legnagyobb támogatómnak jár, aki kiskoromtól kezdve
nevelt, szeretett és bátorított. Drága Mama, neked ajánlom a bejegyzésemet, és
azt kívánom, hogy bárcsak olyan szeretettel teli, erős és őszinte ember
lehetnék, mint te.
Nem
én lennék, ha nem szánnék pár sort a lelkemet égető szenvedélynek.
Ma
megdőltek a sztereotípiáim… sok férfit ismertem, hasonlítgattam őket, közös
vonásokat kerestem, s végül ugyanarra a végeredményre jutottam. De Ő… Ő más.
Minden tudásom a porba hullott, ezért tapasztalatlan, meztelen lélekkel tudok
részt venni a szerelemnek nevezett „játékban”… a fegyvereim sem érnek már semmit…
veszélyes helyzetbe kerültem. Még jó, hogy az ember szíve, ami 70-80 évig dobog, nem üvegből van. Hisz ha valóban összetörne, azt nem élnénk túl…
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése