A félelem úgy öli meg a
lángoló, reményekkel teli szívet, mint ahogyan a tél lassú, óvatos léptekkel
némítja el a természetet. Elhal az élet a gyenge levelekben, megfagy a föld, és
mindent beborít a csend. A zakatoló érzelmeket felváltják a remegő
könnycseppek, a racionális magyarázatok és a pillanatnyi boldogság szépsége.
Mindannyian máshogyan
szeretünk. Mikor gyerekek vagyunk még hiszünk a rózsaszín ködben és a
lebegésben. Aztán később, amikor már sebet ütöttek rajtunk, átalakulnak a
mesebeli elképzeléseink. Ahogyan most érzek, azt valóban nehéz szavakba önteni.
Aki egy másik szívet
birtokol, nem is kevés hatalom birtokosa. Felnőtt fejjel megtanuljuk, hogy
óvatosan mutassuk ki az édes függőségünket. Mégis… most már akár be is
vallhatom, hogy a „nélküled semmi vagyok” mondat akár igaz lehet… nem égek
elolthatatlan szerelmi vágyban, nem tévedtem el az érzelmeimben, de valami
óriási, gyönyörű és megismételhetetlen érzés kerített hatalmába. Mély,
átlátható és erőt ad. Már keresem magam mellett, mikor elalszom, aztán szomorúan
tudomásul veszem, hogy egy hét magány következik… s hogy elűzzem a hiányt,
elkezdek álmodni. Mi minden lehetne belőlünk… hirtelen azon kapom magam, hogy
imádkozom. Kérek hűséget, összetartást és bizalmat… sok-sok élményt, amely csak
a mienk.
Végül pedig a saját
falaimat kell megmásznom, és továbblépnem… ott kell hagyni az összetört szívű
lányt. Ő már nincsen… de az a lány sem él, aki „szeretett” egy éven át. Átalakulunk,
és a szeretetünket is átformálja az élet. Mielőtt mindenem a másiknak szentelném,
még megállok egy pillanatra, és erőszakosan kényszerítem az agyamat a
gondolkodásra… illetve megkeresem a másikban a hűség parányi csíráját…
Most valami új
születik, egy fejezet nyílt meg. Az idő és a korosztály fényében sokféle
verziója lehet a történetünknek…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése