Nem csak a szívem
helyén fáj… az egész testem sajog. Mardos a hiányérzet és a tehetetlenség… vége
van. Vége… végleg.
Kifejezhetetlen a
fájdalomhullám önt el. Kergeti egymást a düh és a keserűség. Jobb gyűlölni
valakit és haragudni rá a hibái miatt, így sokkal könnyebb… de ez nem tart
sokáig… utána elemi erővel tör rám a jó emlékek hada, és a gondolat, hogy
valaki más tölti be a szerepem egy bizonyos részét…
Nem tudom elhinni, hogy
valóban megbántott… eldobott… összetörte a szívem. Szeretem, ezért még
patetikusak, keserűek a szavaim, és ezért él még bennem a remény.
Kiolthatatlanul lobog, még a könnyek sem oltják el. Azon kapom magam, hogy
elkezdek félni… mi lesz ha nem leszek képes továbblépni? Ha itt ragadok és
reménytelenül szeretek? Ez nem történhet meg. Nem térhetek vissza ahhoz az
énemhez, aki sodródott és egy méltatlan ember iránt táplált érzéseket…
Alig van erőm leírni a
szavakat…
De a paradoxon tovább
él. Nem is tudom, hogyan van annyi erőm, hogy kiegyensúlyozott, érinthetetlen
arcot mutassak az embereknek.
Ez most egész más, mint
egy évvel ezelőtt. Itt nem a férfi szerepének üresen maradása a fájdalmas,
hanem maga a személy hiánya őröl fel…
Sokáig azt hittem, hogy
pont őt keresem. Sokáig láthatatlannak tekintettem hibáit… odaadtam a szívemet
és megint csak reméltem és szerettem. Egyszerre csak minden megváltozott…
megláttam a benne lakó sötétséget, ami felemésztett mindkettőnket. Nem tudtam
elszakadni tőle, és ő sem tőlem. Fogta az utolsó percig a kezem, én pedig a
végén már arra buzdítottam, hogy lépjen, mert megfulladunk mindketten… Életem
legnehezebb próbatétele volt.
Az a jó abban, ha az
ember ezt leírhatja, hogy minden fájdalmát kínos pontossággal ábrázolhatja,
hogy aztán elhihesse, majd csak jobb lesz…
U.I.: Egy Kalmárt, Téged
szeretni nagy és nemes feladat. Miközben szerettelek, megint felfedezhettem
magamban egy újabb részt. Bátor, erős és talpraesett ez a rész… azt vallom,
hogy minden férfitől, akit szeretek, „kapok” valami útravalót.
Mélyen bennem éltél, a
részemmé váltál, ezért is nehéz elszakadnom. Lényünkből egy darab közössé vált,
és ott élt a másikban… nem baj, hogy nem voltunk egyformák, én odaadtam a saját
szívem a tied helyére is… Nem kellett semmi cserébe, boldog lettem volna
melletted minden anyagias szórakozás nélkül is. Most pedig 8 hónap szépségeit
kell eltemetnem magamban. Nem keresem a hibáinkat, mert nincsenek. Túl korán
találkoztunk. Nincs erőm elhinni, hogy látlak még valaha, csókollak még valaha…
de a szívem mégis kegyetlenül gondolja újra ezeket a képsorokat. Menthetetlen
és vágyakozó…
Ideje elengedni egy
tökéletesnek hitt eszményt…
Viszlát, szerelmem!
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése