Azt mondtam nekik, hogy
„művésznek” születtem, ők pedig elhitték nekem… főleg egy valaki, aki csak
csendesen megjegyezte: „Írj tovább…”
Írni fogok neked és
rólad, hogy megláthasd, mi van bennem, amiről még magam sem tudok, mert félek
kiejteni a szavakat, amik megfogalmazódtak a legsötétebb pillanataimban.
Ez a legnehezebb dolog,
amit valaha átéltem. Rád néztem, és csak arra tudtam gondolni, milyenek
lehetnénk. Mennyire boldog lehetnék egy ilyen rendkívüli emberrel, mint te. Megbecsültél,
törődtél velem és hihetetlen élményeket szereztél nekem. Aztán természetesnek
vettél engem, és visszahúzódtál… rájöttél, hogy megláttam az összes hibádat és
gyengeségedet…
Bocsáss meg, de
képtelen vagyok benned megbízni, mert félek. Képtelen vagyok megint naivan,
önfeledten élni és szeretni. Megbántottál… mert látom, hogy nem szeretsz… nem
tudsz megnyílni… nem tudsz beszélni hozzám. Mindezek ellenére, mégis
hihetetlenül szeretlek és bármit megtennék azért, hogy tökéletesnek láss, hogy
elfogadj… amikor először szóltál hozzám, akkor ismertem fel végre, hogy kit is
keresek. Nem érdekel, hogy túl fiatal vagyok, vagy épp neked mondják, hogy az
vagy, én szeretlek és ki akarom mondani! Nem tudom magamnak tartogatni, nem
akarok megint reménytelenül szeretni. Lemondtam a romantikus képzelgéseimről…
nem kergetem a tündérmesémet. Szokásom mindent elrontani, épp ezért kerülhettem
talán megint ide. Bocsáss meg nekem, ha hibáztam. Mindent csak azért teszek,
hogy elfogadj, és ne csak szeretettel, hanem szerelemmel szeress…
Nem tudok erről
senkinek és semminek beszélni. A szívemben olyan mélyen laknak ezek az érzések,
hogy magamnak sem mertem bevallani őket.
Ha én gyenge vagyok,
akkor te légy erős… nyílj meg és légy őszinte. Hadd tudjam meg, mi a valóság…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése