Holdfény

Hosszú, napfényes báli ruhájában vonul be az ősz. A barna ezer árnyalatán csillognak a gyémántszerű esőcseppek, miközben az ég kékje és a lemenő nap sárgája lágy egyveleget alkotnak… nem szomjúhozik már a természet, hisz a szürke felhők minden szomorúságukat odaajándékozták eső formájában.

Ilyen nekem az ősz. Egy végtelen, titkokkal teli történet, melyet minden évben nekem kell megfejtenem. Hol a fájdalmas sápadt felhők árulkodnak nekem, hol a lágy, késői napsugarak nevetését hallom.

S mégis szememnek a legszebb az elsárgult, őszi levelekre hasonlító rozsdásszínű haj, mely a párnán nyugszik. A széles váll, mely kemény arcát mutatja felém… az egyenletes szívdobbanás, ami miatt az én szívem is él… lelkemben összeér a múlt és a jövő a jelen elterülő mezején… látomásom és víziók viszik tovább az álmaimat, tovább egy másik életbe, hol az örökkévalóság a szerelem egyetlen célja…

Hol túlélek, hol megélek, hol pedig elégedetlen vagyok a csendes, röpke órákkal. Lezártam az elégedetlenkedést, és csak a jóra emeltem fel a tekintetem. Soha többé nem bámulok majd a porba… soha többé nem veszem számra a gyűlölet szavait… ha az ember utálkozik és hadakozik az olyan, mintha szándékosan mérgezné magát. Nem erre való a lélek… én csak szeretni vágyom… Félelmetes, amikor hirtelen minden elveszhet egy szempillantás alatt. Beindul egy folyamat, amelyben az ember kényszeresen talpra áll és a rengeteg önostorozás után újból felépíti önmagát, majd némaságot fogad az összes elégedetlenkedés elűzésére…

„Az újjászületett lélek olyan, mint a holdfény. Tapogatózik az éj sötétjében… csak a csillagokba tud kapaszkodni. Azokba, akik mindig ott fénylettek körülötte, mindig mutatták az utat, s az örökkévalóságig vitték…"

G.