2015

Az idei év első bejegyzése. Ez mindig megjósolja a következő évet. Emlékszem, tavaly milyen volt… szerelemtől, vágyaktól átitatott szavak, formálódó álmok…
Most pedig komoly felnőtt lét. Racionalitás. Bárcsak azt mondhatnám, hogy az a legnagyobb problémám, hogy ki hódítja meg a szívem… de azt hiszem felnőttem, vagy legalábbis nagyon közel állok a felnőttséghez. Már az foglalkoztat, hogy milyen nyelvvizsgát tegyek, hova menjek dolgozni, hogyan tudnám előteremteni a megélhetésem.
A nagyelőadó, ami tavaly olyan hatalmasnak és elérhetetlennek tűnt, ma már a vizsgáim helyszíne. Ami eddig álom volt, most valóra válhatott.

Egyre inkább leszokom az óév összegzéséről. Most valahogy úgy érzem, mintha 2014 olyan lenne, mint egy megkopott történelemkönyv… ezer éves emlékek, csaták és drámák képeskönyve. Poros, elévült, öreg… talán meg sem történt… már csak az örökkévalóságnak állít emléket.
A legnehezebb az a felismerés, hogy mi az, amit elszalasztottam tavaly. A szerelemért feláldozott dolgok itt sorakoznak türelmetlenül, idegesítően az elmémben, és okolnak engem, hogyan is szalaszthattam el őket, egy románc miatt. Megannyi dolgot meg kell oldanom és újra kell szerveznem, mert egyszerűen rossz döntést hoztam a múltban vagy éppen rosszul kiviteleztem. Nekem a múltból most csak ezek a dolgok ötlenek fel. Hibák, vétségek és töménytelen mennyiségű stressz, harag, gyűlölet, ami lelkileg és testileg is a tűréshatárom széléhez sodort. A kiborulások, az ájulás közeli állapotok… a szörnyű felismerés, pedig belém csap, hogy a testem és az elmém mindvégig jelzett, sőt tiltakozott, de én süket, vak és néma maradtam… aztán pedig a másik döntése miatt majdnem elpusztultam. Ezért nem emlékszem már arra, milyen az ajkának íve, vagy hogyan szívja a cigarettát. Én el akartam hinni, hogy nem érdemes ide visszatérni… és most már nem csak hiszem, hanem állítom… az elmém és a testem pedig igazol…

Nem lenne teljes az összegzés hála nélkül. Rengetegen segítettek nekem, hogy tiszta ésszel szemlélhessem a világot, és hogy végre normálisan felépíthessem az életem. A családom, a barátaim mindig mellettem álltak és hozzásegítettek a józansághoz. Köszönöm mindenkinek, aki egy kicsit is beleképzelte magát a helyzetembe és ezáltal tökéletes segítséget tudott nyújtani a számomra. Köszönöm a türelmes hallgatást és a kedves, bátorító szavakat. Köszönöm, hogy minden nap írtok, kérdeztek, és programot szerveztek. Megmentetek engem nap mint nap a magánytól, s közben méltóságteljesen viseljük az egyedülállók létét.

Hiszem, hogy egyszer majd megtalál a nagy szerelem. Nem biztos, hogy azonnal forró és szenvedélyes, csillogó és hangos lesz… szerintem a kapcsolat, amiből majd házasság lesz, egészen másmilyen. Máshogyan tesz boldoggá, más intenzitással közöl, másmilyen érzéseket. Ez is majd amolyan felnőttes dolog lesz. De semmivel sem kevesebb, rosszabb vagy megkopottabb. Nekem azt kell megtanulnom még, hogyha szeretek valakit, nem kapcsolhatom ki a valóságot és nem szállhatok szembe a világgal, a szabályokkal. Arra a pár órára talán igen, míg a szeretett férfival vagyok, de nem terjeszthetem ki az egészet az életemre, különben magamat sodrom az álomvilágom szakadékának szélére…

 Én azokban a férfiakban és nőkben hiszek, akik méltósággal viselik a fájdalmukat, az egyedüllétüket és türelmesek. Akik nem bántanak meg mást a saját boldogságuk keresése közben sem… mindenkit más tesz elégedetté és teljessé, mindenkinek a saját erkölcsi mércéjének kell megfelelnie. Megtanultam, hogy nem ítélkezhetek senki felett, nem is fogom megtenni, pedig néha könnyebb lenne ennek segítségével elfordulni és elmenni.