Festékes vödör

„Ez olyan, mintha egy festékes vödröt cipelnél, aztán mikor lerakod, látod hogy festékes lett a kezed, s nem akar lejönni…”

Sokat gondolkodtam ezen a mondaton. Groteszk, furcsa helyzetekben gyakran eszembe is jutott, nem is tudom, hogy miért.

Visszautaztam a múltba… manapság nem szeretem az arcom a „volt” felé fordítani… oly sok seb, tövis állna az utamba, hogy inkább nem is veszem a bátorságot, hogy leküzdjem őket… Mégis kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy vajon én lezártam-e azt, ami alig 2 évvel ezelőtt történt? Festékes még a kezem, vagy csak az álmaim hazudnak.

Mert karba kapott, és ugyanúgy csalfán suttogott a fülembe: „Megmentelek”. Annyira akartam ezt a mondatot hallani a végtelen sötétségben, hogy máig visszatér, amikor álmodom a nagy feketeségben.

Minden nap ott volt a gondolataim között, és a látszólagos szenvedés tárgya is ő volt. Ő, aki most már nagyon messze van a szívemtől. Furcsa visszatekinteni rá… büszkeségből nem akarom azt mondani, hogy ő volt az, akit szerettem. Mégis így van… Sajnos?

Félelmetes a váltás, néha. Rabláncokon tartott fogva a múlt, most pedig magasra szegett fejjel hagyom ott a kétes, volt gondolatokat. Már nem is tudok visszaemlékezni arra, hogy milyen élményeim voltak 2 évvel ezelőtt, vele…

Nem csak az öröknek hitt szerelem eshet kútba, sajnos a barátság is. Hiszem, hogy más életszakaszban más emberi segítségre van szükség, s van, amikor a másik már nem képes egy idő után betölteni ezt a szerepet. Úgy, ahogyan én sem voltam képes elfogadni a változást, habár én is más útra léptem. Bennem nincs már sem düh, sem harag… csak pár kérdés, meg is kis rossz érzés, hisz megint egyedül maradtam.

Egyedül csodálom a naplementét, és bámulom a táncoló cigarettafüstben felbukkanó művészetet… mert volt valaki, aki értékelte… legalább volt… volt… volt…

Mégiscsak mosolyognom kell, hisz kaptam egy hatalmas ajándékot… attól, hogy néha egyedül vagyok, még nem vagyok magányos. A szívem súlyosan lázas, és úgy tűnik, igen boldog ebben a felhevült állapotban…

Amióta hazajöttem megváltozott a hozzáállásom a fájdalomhoz és a csalódáshoz. Annyi mindent kaptam az egy hét során, mint másoktól évek alatt. Az ima, a csend gyümölcse a szolgálatom lett, és pár lépés közelebb önmagamhoz. A sok csoda, ami elkápráztatta a szemem, a szívemben is megragadt. Ott lesz velem majd a nehéz harcok során, és mutatja az utat az igaz hit felé.

Sok-sok évvel ezelőtt mottómmá avattam az „Élj a pillanatnak!” életérzést. Talán sokszor azért voltam szomorú, mert hűtlen voltam a mondatomhoz… de most… visszatértem a kezdetekhez, a gyökerekhez, amelyek az otthont és megvalósulást szimbolizálják számomra. A keserédes, nehéz, de ugyanakkor gyönyörű pillanatokhoz, melyek az életem egészét adják.

Megint csak hálával tartozom… hogy élhetek… úgy, ahogyan eddig még sohasem. Végre teljesen és boldogan… fájdalommal, keresztekkel, de teljesen. Ez a kulcs magadhoz és a szeretethez…

Ahol szeretet, ott élet…

Geisterfahrer.