Levél a Múltba

Drága régi barátném!

Emlékszem még az első iskolai napunkra. Félve ültünk be az iskolapadba. Aprók és szégyenlősek voltunk… mégis egymás mellé sodort minket az élet.

Ott voltál rögtön, mikor bántottak, vagy mikor együtt rohantunk a fogócskában… annyit nevettünk miközben szépen, lassan felnőttünk.

Látom az arcodat, mikor bejelentettem, hogy igazán szerelmes vagyok. Te megláttad benne az ördögöt rögtön… de ismersz, milyen vagyok. Nem hallja az én szívem a racionális szavakat.

Azóta rengeteg idő eltelt. Tudod, hogy olyan iskolába mentem, ahová soha sem akartam. Mégis jól indultak az első hónapok… boldog voltam és próbáltam új barátságokat felépíteni. Meglepően könnyen ment… talán tudat alatt olyasmit akartam létrehozni, ami a 8. év végére hatunk között megformálódott.

Viszont most őszintének kell lennem. Elfogytak mellőlem az emberek, és egyedül maradtam. Volt pár „legjobb barátnő”, de mindegyik csak sok-sok tövist hagyott ajándékul a szívembe. Sokszor azt érzem, hogy nincsen kivel beszélnem, mert az összes emberi kapcsolatomat elrontottam, és képtelen vagyok kialakítani normális viszonyokat. Látod mennyit írtam erről a témáról az utóbbi években. Ezek mind-mind az elmúlt 3 év fájdalmai, amiket abban az átkozott és üres iskolában szereztem, ahová tovább kellett mennem… lehet, hogy megérdemeltem, hogy ők is elhagytak, hisz… már Téged is bántottalak, amikor tudhattam volna, hogy Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok, és aki őszintén mellettem áll. Megpróbáltam helyrehozni a régebbi hibáimat… beszélgettem a Múltammal is, elvarrtam a kilógó szálakat. Gyerek voltam, és a legszebb lehetőségeimet, a leghűbb embereket elzavartam és bántottam. Bocsáss meg nekem… ma már tudom, hogy nem lett volna szabad elcsábulnom azoknak a bizonyos „lányoknak” a hívószavára… hisz látod mi lett… csak még több gyűlölet.

Nem találom a helyem. Azon kapom magam, hogy csak ülök és álmodozom, hogy hova menekülhetnék el… mert már semmim sem maradt. Szégyellem magam, ha arra gondolok, mennyire képtelen vagyok ápolni a kapcsolatokat. Most sem tudom másképp kifejezni magam, csak ha levelet írok. Állítólag ez segít. Nem baj, ha olvasatlanul marad, engem megnyugtat. Távolabbi címzettnek küldöm, aki talán még inkább ismer és még a jó oldalamra emlékezik. Arra a Dórira, aki imádott a barátaival lenni… aki hangosan ordította a kedvenc dalait… aki nem félt semmitől, csak gyerek volt. Hibázott, fájdalmat okozott, mégis helyre tudta hozni. Most pedig felnőttem, és még inkább tehetetlen lettem. Az agy és a büszkeség vezérel már néha, ezért a szívem szenved. Mindig egyet kívántam: legyenek körülöttem jó emberek, akik megbecsülnek, visszajeleznek, hogy amit teszek az jó, és mindig, a legnehezebb a legkeményebb télben is mellettem állnak, s nem csak tavasszal hívnak a rügyező erdőbe…

Nem tudom, hogy miért így adtam ki magamból, ami fáj… de hetek óta ez segít most a legjobban. Csak annyit tudok remélni, hogy mindig képesek lesznek az emberek a megbocsátásra, mert… enélkül nincsen szeretet. Annyi dolgot újjá lehetne építeni… ha lenne bátorságunk…

Legyen ez egy levél azoknak a barátoknak, akik mindig közel álltak hozzám… akik a legjobbak voltak az évek során… s akik most távol vannak tőlem…

Szeretettel,

Geisterfahrer.

UI.: Engi, emlékszem ám rád ;) az utóbbi bejegyzések nem Rólad szólnak, hanem a hamis barátaimról. Higgy nekem, Te soha sem voltál rossz barát... csak a régi-új emberek, egy új iskolában hagytak bennem fájó nyomot. Amíg Veled voltam, tudtam ki vagyok, aztán jöttek a többiek... és elvették tőlem a jóságot, a türelmet, és a mérhetetlen szeretetemet elpocsékoltam olyanokra, akik meg sem érdemelték. Ez fáj... ezért írtam most Neked, hogy elmeséljem mi is történt velem...