Imák

Hosszú az út még a célig. Istenem, ha össze tudnám számolni, hányszor ejtettem már ki ezt a számon… s még mindig nem ért véget. A földön ücsörögve az ember alulról nézelődhet a világban. Tekintetét muszáj az égre szegeznie, ha nem akar folyton a porba bámulni. Sok titok nyílik meg a türelmes várakozó előtt, ám ha sokáig időzik lent, soha sem lesz képes megint felkapaszkodni.

Hatalmas köveket görgetek nap, mint nap, s a végén már nem is látom a célt… csak a súlyos és sötét kövek gurigatásával vagyok elfoglalva. Végül pedig elbukom egyszercsak. Letérek az útról, és minden elvész. Mégsem burkolózom sötétbe soha. Egy apró fény mindig hangosan fog világítani. Jelzi, itt most tapasztalatszerzés történik… megéri néha ülve maradni és kicsit körbetekinteni… de nem sokáig, hisz az a fény, csak kevés ideig világít. Cselekedni kell, az embert így teremtették. Még édesebb, még plasztikusabb lesz a cél, ha még egyszer nekifutunk. Kitöröljük lelkünkből a keserédes ízt, a fájdalmat, s az égre függesztjük tekintetünket. Csak így küzdhetünk… álmodhatunk, és élhetünk…

~~~

Fáradt, mégis különlegesen meleg novemberben jött el a megmentő szív. Magával hozta a változást, mely betáncolt a dermedt télbe.

Sötét volt, a hangok összemosódtak, s még a mindentudó szemek sem villogtak fényesen. Csak a csókok jelezték a két szív találkozását. Nem láttam semmit, mindent hallottam, s különlegeset éreztem. Az a csók pecsét volt… egy ígéret, egy mentőöv a borús tengerben. Megígérte, hogy visszajön értem, s megment. Elvisz innen, és megmutatja az igaz utat és boldogságot…

A megtört, reménytelen szívnek lassan telik az idő, de most mégis megszűnt minden hónap, nap és óra. Már csak a percek éltek… de azok közül is csak azok, melyeket nem a magány birtokolt.

Lassan, méltóságteljesen lépkedett be a rózsaillatú érzelem. Megnyitotta a sorvadt szívet, és fényt gyújtott. Magával hozta apró, szúrós töviseit is, hogy megmutassa, ez mind a merész valóság része. Aztán… már nem is emlékszem semmire. Csak pillanatokra, melyek olyan erőteljesek és igaziak voltak, hogy nem a fejembe, hanem az örökkévalóságba égtek bele. Hiszem, hogy ezek olyan gyönyörűek voltak, hogy egy egyszerű agy nem is képes emlékezni rá. A szív is csak ügyetlenül próbál újradobbanni az emlék hatására. Rövid, mély mondatok… szerelemtől fűtött pillantások… forró ujjak, érintések…

Hálát adok még ma mindenért, amim van, de ez most szóljon csak egy valakinek.

Istenem, köszönöm őt neked. Köszönöm, hogy őt küldted értem, hogy megmentsen, s megmutattad milyen is egy jó ember. Szíve tiszta, akarata erős… nem a felszínes életbe vágyik, hanem az álmokba, a célokba. Engedd, hogy sokáig lehessen mellettem, és hogy mindig ilyen nagyszerű ember maradjon… tudod Uram, hisz nála van a szívem…

„Látod, a remény hal meg utoljára. De a szerelem, amit irántad érzek, soha…”

  G.