A Föld és a Fiú

Ott láttam az örökkévalóságba torkolló életet az arcán. A féktelen gyermeket, aki hangosan nevet a másik kárán, s a felnőttesen szomorú, zöld szemeket, melyek oly’ fájdalomittasan kiáltottak felém segítségért.

Eggyé vált a vidékies, romantikus hangulatú tájjal. Nagyokat hallgattunk, és én lopva figyeltem a tekintetét. Éreztem, hogy peregnek a képek, magával ragadja őt a sok-sok hangulat, érzelem… Mikor körbetekintettem, barátságosan néztek rám vissza a távoli hegyek, fák, dombok. Nem ismertem még őket, szemem most szokta kedves látványukat. A bennem mozgó erők most távolra akartak taszítani… felötlöttek a kétes érzések, hirtelen távolinak kezdtem érezni a vadregényes, dimbes-dombos tájat. Idegen voltam a természetben, egy másik városban. A szülővárosom egét, napját, s holdját már jól ismertem. Fülem már megszokta a szél susogását, és a Duna néma folyását. De, ahol akkor ültem, minden más volt. Mesterséges, de mégis gazos, titkokat őrizgető dombocskák voltak. Egy olyan világ, ahol a velem szemben ülő fiú a gyermekkorát élte le. Ide menekült, ha játszani akart, ha szomorú lett… órákig képes volt egy helyben ülni, s tekintetét a vakítóan kék égre szegezni, s csak várni… várni egy jobb világra, a békére, az igaz barátokra.

Ilyen mély otthonszeretetet még nem láttam egy ember szemében sem. Elszégyelltem magam. Semmit sem tudok erről… szívem suta és néma lett, az nem érzett ilyen varázslatos vonzódást a szülővárosa iránt. Az én szívem csak a folyton mozgó napot szerette, s a házat, ahol fölnőtt. Az én rétem kicsiny, gazos, sík hely… nincsenek ott már többé titkok. Elcsöndesült ott már minden daloló tücsök.

Lesütöttem a szemem. Még mindig szégyelltem magam. Ritka az olyan ember, aki soha sem bánt meg senkit, s egy hangos szó sem hagyja el az ajkát. Talán elfogadható lesz, ha azt mondom, kiabáló, indulatos körülmények között nőttem fel, de azt hiszem, nehezen hinnék el ezt nekem az emberek. Részben igaz csak, mégis oly annyira beleivódott már a húsomba, a vérembe, hogy továbbviszem magammal az életben. A hétköznapok savanyú terheit is csak arra tudom lerakni, aki a legközelebb áll hozzám, hogy elkaphasson, ha azok lerántanak. Hibát hibára halmozok… Nem is látom már, milyen is a tisztaszívű ember… én is eltévedtem, hittem a hazugságoknak, és eszközt adtam a gyűlölködő kezébe…

Hiszek az örökkévalóságban, a szeretet erejében, és a megbocsátásban. Ha ezek nem lennének, az ember nem is reménykedhetne. Maroknyi öröm áll csak a rendelkezésünkre, hogy megmentsük magunkat a kegyetlen süllyedéstől, ami a valóság mocsarának legaljára visz.

Elég volt egy mondat… s ez még mindig itt szaladgál a fejemben. Nem némul… most is azért írok oldalakat, mert ezek a kedves, buzdító szavak nem hagynak nyugodni. Megadták azt a bátorságot, amit azelőtt senkinek sem sikerült. Hidd el, a szeretet valóban bármire és mindenre képes. Szinte vakul rohan a bódító fény felé… Nem áll meg, nem mérlegel, csak ugrik, ha kell. Ha megüti magát… majd felkarolja a hit… a hívő lélek soha sem csügged, hanem új, istenadta útját kezdi járni.

Az én bejegyzésem most vallomás, amibe a bocsánatkérés alázata vegyül. Fohászkodom, hogy soha de soha többé ne legyen a józan eszem olyan lassú, hogy ne tudja megállítani az éles nyelvem… bocsáss meg Kedvesem, tudod, aki sokáig volt egyedül, annak nagyon nehéz magáról letépdesni a kemény, védekezésre szolgáló tüskéket. Ezek még ott csillognak a sápadt Hold fényében a bőrömön, és folyton csak monoton hangon suttogják kételybe sodró szavaikat.

Az életem, amit szeretek, és megbecsülök csak a második helyen áll. Most kiszolgál, segít és féktelenül vonzódik az Örökkévalósághoz, Hozzád. Felszenteli önmagát, csakhogy ragyogni lásson Téged… alázatosan meghajtja fejét, és mosolyog… hangosan nevet, mert nincsenek már rabigái. Ez a szolgálat soha sem börtön… ez ritka csoda, most jöttem rá nemrég… aki szeretni tud, az birtokolhatja szépségesen Isten gyönyörű teremtett világát…

Kedves, ez csak a Tied… szerezd meg az Örökkévalóságot nekünk!

Ölel,

Geisterfahrer (aki írói büszkeségből nem vési neve elé a „szerelmes” jelzőt…)