Elbocsátó, szép üzenet...

 Töredéket akartam írni, de levéllé formálódott időközben bennem. Még soha nem írtam neked levelet. Féltem, kinevetnél vagy nem is értenéd, mit akarnak a nagy és félelmetes érzéseim. Nem magyarázkodom, csak olvasd…

Neked könnyű írni, hisz mindketten a legmagasabb és legegyetemesebb Teremtőben hiszünk, mindkettőnket ez a gondolkodás határoz meg. Együtt ültünk a reggeli, forrongó napsütésben és hallgattuk a léleknek szóló leckét. Mikor arról beszéltek, hogy az önimádat és gazdagság pusztít, csak gunyoros mosolyra húztam a számat, és rád gondoltam. Aztán hirtelen belém vágott a nagy misszió, hogy megmenthetlek… a szeretetemmel, ami a hitem alapja, téged is meggyógyíthatlak. Ott ültél mellettem, még máig ott ülsz a padsorokban, de képtelen vagy igazán hinni… mert nem szeretsz és nem remélsz…

Minden erőmet a megbocsátásba összpontosítottam és kiöltem az összes gyűlöletet, haragot magamból. Majdnem elveszítettem a józan eszem és a kőkemény hitem, mert összetörted a szívem. De belekapaszkodtam abba az erőbe, ami mindig megtartott melletted… és ez az erő tért most vissza belém, miután leomlott az összes védőfal, amit a harag tartott egyben. A csupasz szeretet… ami még mindig él… igen. Megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan, hogy a sok gonoszság, bántás és félelem csapása után hogyan doboghat még a szívem… és ebben a szívnek az egyik zugában még ott élsz…

Minden szálat erőszakosan vágtunk ketté, mikor véget ért a hivatalos „fennállásunk”… de egy még mindig szorosan közel hoz minket. Olyannyira, hogy látom villanó szemed, és hallom sóhajtásod… még mindig szorongatod a kezem, és puszta vágyaktól és szükségletektől vezérelve kapaszkodsz belém… nekem pedig felvillan a szívem, mert azt hiszem, tényleg szükséged van rám.

Bármennyire is erősnek és függetlennek akarok látszani, de vannak érzések a szívemben irántad… megpróbáltam őket megfojtani, de csak egyre hangosabban kezdtek dörömbölni.

Nincs értelme ennek a levélnek és az érzéseimnek sem. Egy antihőst nem lehet szeretni… de mindig kísértettem a lehetetlent, egészen addig mígnem a vadul tiltakozó racionális sejtjeim végül megmentettek a teljes pusztulástól…

G.

TAKARODJ AZ ÉLETEMBŐL! ***