Köszönöm nektek,
valóban. Erősnek és bölcsnek hisztek engem. Ez igazán jól esik… de sajnos sok
mindent nem tudtok. Nem látjátok a hihetetlen mennyiségű fájdalmat és
keserűséget, amelynek fogva tart. Gyönyörű várként magasodik fölém, de belül
csak szúrós cellái vannak… tele fotókkal és emlékekkel… így kínoz engem a
valóság. Szép, szomorú mosolyra késztet, és elhiheti, hogy kíméletesen bánt el
velem…
Nem. A csomag, amit
cipelek már a húsomba vág. Gyenge vagyok és fizikai fájdalmat érzek, olyan
nehéz már. Hova tegyem ezt? Miért nem tudok megválni tőle? Valaha képes leszek
megválni tőle?
Édes fájdalom… aztán
szorongás, utána düh és végül sírás… sorba állnak az érzések a szívemben. Váltják
egymást, hogy nehogy csak egyet érezhessek a negatív színskálából. Nem
szeretnék állandóan sírva elaludni. Nem sajnálatatom magam én naphosszat,
szerintem a szánalom szavakban kifejezve egyenesen halálos… szeretnék végre
boldogan felkelni, hittel és igazi reménnyel élni az életem. Most csak pár
morzsa van, amibe kapaszkodom, de megint csak árnyékokra hiszem azt, hogy az a
napfény. Ismét egyedül fogok maradni… soha sem fog már visszajönni… erős akarok
lenni, de nem megy. Fáradok, gyengülök… azt szeretném, ha fel tudnék végre
igazán állni és igazán őszintén mondhatnám azt, hogy túljutottam ezen.
Nem merek még mélyebbre
ásni, mert friss a fájdalom… de félek, idővel majd megkönnyebbülök és belátok
bizonyos dolgokat, amiket már most érzek tudat alatt. A büszkeség már most
körvonalazza a mondatokat és suttogja... „jobbat és többet érdemelsz… igazi nő
vagy, akihez igazi férfi való… különleges vagy, és ezt fel kell ismernie annak,
aki veled van… hálát, köszönetet, vallomásokat érdemelsz…”
Mert nekem ez az
egyetlen kapaszkodóm, hogy kimásszak egy kapcsolatból, ahol elhegytak...!
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése