A remény hóvirága

-->

Láncra verve áll a szív. A kőfal, ami előtte magaslik minden egyes alkalommal, amikor nekiszalad, még jobban megsebesíti. Aztán hallom, amint ordít a remény… kiáltozik,
Gyere vissza…
Ne engedj el…
Miért?

Éles tőrt döf belé a büszkeség. Nem hagyja, hogy megalázza magát, és megint a múlt hibájába essen bele. A remény hihetetlen dolgokra képes, főleg, ha a párja a szeretet. Ezt képviselve nagyon sokszor buktam bele a csatáimba. 3 évvel ezelőtt eltévedtem egy szerelemben, ami csábítónak és szenvedélyesnek tűnt, de üres volt… üres, mint a napfénytelen napok. Hónapok, évek teltek el keserűségben és eközben végig kapaszkodtam ebbe a nem is létező „kapcsolatba”… akkor azt hittem, hogy nagyon megsérültem, aztán amikor találkoztam az igazi, forró, vérvörös szerelemmel, tudtam, hogy semmi bajom nem volt, csupán csukva volt a szemem. Először óvakodtam a nagy érzéstől, azt hittem, egy részem mindig magányos lesz… később pedig nem volt megállás. Mint a tornádó, ami felforgat városokat, úgy tört be az életembe a megállíthatatlan érzés. Képtelen voltam, hogy kontrolláljam. Semmi sem számított, csak hogy Ő velem van, Ő foglalkozik velem, és Ő ismer. Megváltoztam? Nem tudom… lehetséges, szerinte igen. Most már igaza lehet. Többet és többet akartam, főszereplő akartam lenni az életében, képviselni az örök és el nem múló szerelmet. Gyermeki álmok, amik felnőtt szenvedéllyel párosultak. Fura, mert erről soha sem tudtam akkor írni. Valamilyen szégyenlős titkolózás szállott rám, és féltem, ha leírom ezeket a csodákat, akkor elmúlnak… de most már vége, és minden elmondhatok őszintén.

A vég akkor jön el, amikor a szeretetből már jóval kevesebb van, mint a problémákból. Két makacs, céltudatos ember harca örök sebeket ejtett. A mérhetetlen önzés felütötte Őbenne a fejét. Nem, most nem tévedek… önző volt, és Ő is megváltozott... a valóság az ő életén is otthagyta keserű nyomát... ismerős már, miért jött el a vége?
Akar maga mellé, de mégsem szeret… ismét rab lettem, az érzelmek rabja. Ismerős már? Pár sorral feljebb pont erről írtam. Egy férfi, aki –úgy tűnik- nem érdemli meg a szeretetem, maga mellett tart, mert képes vagyok segíteni és helytállni bárki mellett. De nem szeret… csak kellek… mint az egyszerű embernek a napfény, vagy az eső. Nem becsüli, de kell, hogy megéljen. Nélküle talán halott lenne…

A remény volt az én állandó pajzsom a keserűség ellen. Bámulatos, hogy milyen terveket képes szőni. A remény a legnagyobb mesemondó… most is, még évek múltán is működik, és nem tud csendbe burkolózni. Nem újdonság, ha azt mondom, hogy nem akarom feladni. Egy évig építettem ezt a szerelmet könnyel, mosollyal, és mérhetetlen szeretettel, tisztelettel és mindennel, amim volt… nem akarok megválni tőle. Nem végtelen lehetőséget akarok, csak egy utolsót. Türelmes leszek, és megvárom a nehéz időszak végét, megvárom, míg a férfias tudat kicsapongja magát, aztán mindent megbocsátok, elhallgattatom a büszkeségem, és előrelépek az árnyékból. Meg fogom kérdezni…

Akarsz még velem lenni? Ha én ismerlek a legjobban, ha enyém a szíved egy darabja, és sajnálsz, akkor van még benned szeretet, kár tagadni. Akiben lakik szeretet, az képes felépíteni a csodákat újra… miért ne lehetne megpróbálni? Rengeteg munka és fáradtság, de megéri, mert gyönyörű…

De ha nem, akkor messzire kell menni egymástól, hogy ne bántsuk meg a gyönyörű múltat. Mert akkor semmi sem volt igaz… aki el akar jönni az új kocsijával és képtelen azt mondani, hogy ne reménykedj, abban még ott lakik a szeretet lángja, én már csak tudom… de ha ez mind hazugság volt, ha ez mind csak a vigasztalás eszköze, akkor… nem fogok még egyszer beleesni a csapdába… akkor én elmegyek, és megtalálom azt a férfit, aki igazán tud engem szeretni…

Geisterfahrer.

Ajánlás: Neked…