Bright blue eyes...

Abban hiszek, hogy van a lelkünknek egy darabja, amely soha sem változik, hanem megáll és állandó marad az örökkévalóságban. Az a rengeteg szeretet, amit egymásnak adtunk, azok a hihetetlenül szenvedélyes pillanatok még itt élnek, egészen bennünk… a szerelem véget ér, de a meleg, aprócska parazsa még melegíti az embert, ha nagyon fázik az élet hidegében.

Szeretnék az lenni, aki 6 hónappal ezelőtt voltam… és szeretném ha Ő is olyan lenne. Egymás karjában bámulnánk az eget, nevetnénk az éjszakában… felmásznánk a hegyre nevetve, és csodálnánk a naplementét, ami ott, a falun mindig szerény és takaros volt.

Arra vágytam, hogy az álmokat majd közösen váltjuk valóra, és semmi sem lehet elég erős, hogy megmérgezze ezt.

A gyermekkorom utolsó szakaszát Neki ajándékoztam. Soha sem leszek már ennyire felszabadult és merész. Megszilárdítom ezt az eszményi személyiséget, karba öltöm az Ővele átélt emlékekkel, és útjára engedem az örökkévalóságba… Istennél, a Mennyországban van egy hely, ahol végtelen a napsütés, ahol végtelen a tavaszi, friss mező, s ahol megpihen a boldog, de elmúlt szerelem. Két ember egyetlen pillanatban megörökítve, egymásba fonódva… lehet, hogy a Földön már régen nem is ismerik meg egymást, de szívük egy darabja mindig fog élni… azért, hogy a szép emlékek is örökké élhessenek, ne csak a jelen legyen maradandó…

Az orromban még érzem a túláradó mosópor szagát. Még mindig érzem, ahogyan kapaszkodott belém, miközben próbálta mondatokká formálni a véget. Soha sem láttam még igazán fiatal férfit sírni. Napokig nem is mertem visszaemlékezni erre a jelentre… nem nézett rám, csak hallottam, ahogyan zokog, erősen szorít magához… s közben beszél, beszél… én pedig csak bámulok magam elé és próbálom feldolgozni azt, hogy épp most vesz el mindent tőlem életem egy nagy szerelme.

Ha megkérdeznének, hogy vagyok most, csak bölcs mosollyal válaszolnám, hogy igyekszem… de az, ami mélyen bennem zajlik, azt magam sem merem értelmezni. Túlzottan friss és fájdalmas még az a hullámzó érzelemtenger, hogy bárki is hozzányúlhasson… sajnálom, hogy nem néztem a szemébe, miközben sírt. Az eszembe kellett volna vésnem, hogy ő is szenvedett… mert azt érzem, hogy egyedül vagyok a földgolyón ezekkel a kínzó tövisekkel…