Nehéz
írni… tudom, nekem is az. Időnként megnémulok, hallgatok, várom, hogy
lecsendesedjenek tajtékzó gondolataim. Nem bánthatok meg még ennél is több
embert… inkább elharapom szabad nyelvem, mégis előfordul, hogy szórom a
tüskéket a számomra legfontosabb emberek szíve közepébe…
*
„Nézd,
még a betonon is áttör”. Ezt mondtad, emlékszem rá. Ezt mondtad a pipacsra,
amely a nagyváros közepén büszkén mutogatta pirosló fényét.
Vöröslő
vadvirág, amely ellenáll az összes emberi mocsoknak, és bárhol képes kinőni.
Elpusztíthatatlan… kinő a legelhagyatottabb bozót mellett is. S mégis, ha
kitéped az apró, éltető földből, ami éppen, hogy életben tartja, elhervad.
Amolyan „tuskó” virág. Elpusztíthatatlan, csak ne szakítsd el attól, amiben
oly’ jól érzi magát. Hagyd őt a természetben, szabadon élni…
Akkor
a legszebb, mikor mezőben él. Ezer meg ezer szirom piroslik a zöld tengerben, a
szél mindegyik virággal ugyanúgy játszik. Csoda, amely végtelenül egyszerű,
eszköztelen, de ritka. Nem sokan veszik észre, mekkora csoda ez az apró
élőlény… s hogy mennyire káprázatos tud lenni, mikor egy finom, szinte álombéli
mezőt alkot.
*
Bocsáss
meg nekem. A bennem dúló harag, dac és sértődöttség kifakadt… teljesen más
dologra fogtam, mint amiből táplálkozik. Annyit beszéltem, magyaráztam, hogy
végül elsikkadtam a saját oly’ nagyon fontos igazságom felett. Persze, zavarnak
bizonyos dolgok, és valami még mindig fura, de valójában bennem él egy amorf
fájdalom, ami az elmúlt 3 évben formálódott... összeálltak bennem a tövisek, s
már szúrják a mellkasom. Csak még nem vagyok elég bátor, hogy lépjek… de egy
korszak vége finoman, lassan elmos minden függőben lévő fájdalmat…
*
Vallomással
tartozom neked, nektek, kiknek most ez a bejegyzés szól. Szentimentális dolog,
de vállalom, velem előfordul, hogy jól esik ajánlani valakinek ezt a pár sort.
A teljesség igénye nélkül, most két embernek szól, akik nem ülnek minden nap
mellettem, akik nem prédikálnak, hanem a vállamra teszik a kezüket, s csak
együttérzően mosolyognak. Ők, akik messze vannak tőlem, de a szívemhez a lehető
legközelebb. Ők, azaz ti, akik lehajoltok egy vadvirághoz, akik szeretitek a
pipacsot…
Nem
idegenkedtek tőle, ugyanúgy bájosnak tartjátok vöröslő szirmait. Nem féltek a
gaz között áttörni, elviselni a töviseket, hogy megcsodálhassátok melengető
szépségét.
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése