Emlékezz!

„Napfényes, forró nyár volt. Erős, mattfeketére festett kis robogó szelte át a csendes mezőt. Bukósisak nélkül, nevetve utazott rajta két fiatal. Hátul a lány kitárta a kezét, és a kék égre függesztette tekintetét. Nem érzett semmit. Csak azt akarta, hogy mindig emlékezhessen erre a pillanatra. Azt hitte, majd így fog megöregedni, azt hitte, ez örökre fog tartani. Mindig így akart utazni, ilyen szabadon. Mellette pedig a fiú, akit annyira mérhetetlenül szeretett. Hozzábújt, szorosan fogta a derekát, vakon megbízott benne. Nem kellett jogosítvány ahhoz, hogy élvezhessék a száguldást a földutakon.

Mindig ilyen fiatal lenni… mindig ilyen boldog, önfeledt. Mindig a jelenben akart élni, láncok nélkül…”

„Felrémlettek a hangos, világító éjszakák. Fogták egymás kezét és bátran lépkedtek a sötétben. Vonzotta őket a hangos zene, a szabadság, és a fiatalság forrásai. Összesimulva, egymás titkai ismerő szemmel néztek egymásra. Együtt mozogtak a zenére, olykor hangosan felnevettek és éltek… megállíthatatlanul és megingathatatlanul. Hitték, semmi rossz nem történhet velük. Az élet olyan egyszerű, olyan szép és egyáltalán nem magányos.

Mikor már hideg volt, a férfi levette a kabátját és a lány vállára tette. Hosszú éjszaka volt, sok tánccal. Lefektette az ágyra és megsimította fáradt szőke haját. „Itt leszek, pihenj, mielőtt indulunk” –suttogta kedvesen és megnyugtatóan. A lány nem is félt sohasem, mikor úgy térhetett aludni, hogy a vékony, de erős kezek szorítása ringatták álomba.”