A paradoxon

Volt.
Volt egy fiatal, magányos lány. Haladt előre az életben, de még csak körvonalakban látta a nagyvilágot. Aztán jött egy érzés, amely elfoglalta a létező összes helyet a szívében és a fejében. Kitöltötte a szürke, magányosnak hitt hétköznapokat, értelemmel töltötte meg a szerelem szót. Nem volt többé szenvedés a reménytelen érzésektől… egy óriási, megfoghatatlan és végtelennek tűnő lelki út vette kezdetét. Nem kellett semmire és senkire gondolni, csak Rá… de Ő birtokba vehette a mindent.

Együtt töltött órák, szerelmes sóhajok hétvégente egy hűvös, nagy házban, és önfeledt fiatalság. A pillanat volt az egyetlen racionális mértegység, amely belefért ebbe a végtelenségbe.

Van.

Nincs…

Lesz.

Álmok, melyek beteljesedett szépségükben ékesítik majd az életet. Barátok, akik állandó társként szolgálnak a viharokban…

És egy reményszál… egy olyan férfi, aki társ, szerető, és maga a türelem embere.

Aki csalódott már életében, az egy ideig talán megszűnik hinni a szerelemben… pedig ez az állapot csupán az, mikor a szilánkjainkat még görcsösen magunkhoz szorítjuk…

Nem remélhetek, ezért inkább hiszek. A jövőben és annak erejében… mert most már nem kell feltennem nap mint nap a kérdést, hogy ki vagyok? Ma már inkább csak azzal a gondolattal kell foglalkozni, hogy miért vagyok egyedül… s hogy vár rám-e még valaki…

Geisterfahrer.

Ui.: Amikor még csak az érzelmeimnek éltem, megtanultam a pillanatban gondolkodni. Könnyű volt, hisz a jelen mindig szebb és élőbb volt a múltnál… nem különböztek olyan nagyon, a szeretet mindkettejükben ott lakott.

S most… próbára tétetik a mottó. Élni a jelenben, és nem a múlt szépségeit boncolgatni… az igazi és egyetlen hagyaték, amely egész életemben elkísér majd.