Groteszk

Mi marad a hófehér, sértetlen és tiszta télből? Mi marad a rózsaszín éjszakákból?

Makacsul dugta ki a fejét a Hold… látni akarja ő is az embereket, látni akarja a telet beborító földet.

Hosszú és fájdalmas december után a január az újdonság hírvivője. Egyre kevesebb a fájdalom, de egyre több a dac.

Az ágy még nem hűlt ki… a szenvedélyek elhamvadtak, de az emlékek még meleget adnak.

A szív, melyben egy régi arc él, már nem dobog. Csak jár, ütemesen táncol a jövővel. Nem akarja abbahagyni, csak szalad… menekül. Keresi a kiutat a múltból. Mindent, csak a fájdalmat ne. Csak azt a szörnyű gondolatot ne, hogy akiért egy évig dobott a szívem, az már nem sirat… már mást szeret. Csak ide nem akarok sohasem visszatérni… bármennyire fáj is, bármennyire jó lenne a szép emlékek védőhálójában élni, most nem tehetem meg…

Csak az épülő „birodalom” nyeli a fájdalmat. Ez a fal, amely mögött egy vadonatúj világ épül… maga a személyiség helye, melyet semmilyen érzelem nem fog megingatni. Erősen fog állni viharban, békében, fájdalomban. Ezt nem vehetik el… Nem rendelhető majd alá semmilyen bájos mosolynak, vagy érzéki férfiszívnek. Az egyetlen fegyver, ami segítségével nem kell bosszút állnom, nem kell még szólnom sem, jelezni fogja az örök győzelmem az elmúlás felett. Mert az ember a halált nem tudja legyőzni, csupán csak egy elmúlást… a szerelem elsöprő viharát…

Geisterfahrer.
Fahren immer alleine…