Nekem jelen pillanatban valóban senkim és semmim nincsen ezen a pár soron és a fülembe üvöltő rapszodikus nótán kívül.
Család. Kedves, kicsiny és harmonikusnak tűnő. Hálás vagyok, látszik rajtam mindig. De senki, ismétlem egyetlen kósza lélek sem tudja ezen a Földgolyón, hogy mennyi de mennyi nem emészthető és feldolgozható sértést és bántást kaptam. Fizikálisat… s lelkit is.
Barátok. A leghűbbek, a mindenem. Rájuk építettem fel a váram, s beléjük vetettem a maradék józan eszemet is. De hol vannak? Uram, mondd meg, hol vannak ilyenkor ők? Messze… túl messze. Más világokba utaznak, máshol mulatnak. Nem vagyok eléggé fontos ahhoz, hogy az univerzum ezen gyöngyszemei megmentsenek engem a pusztulás elkerülhetetlen végétől.
Szerelem. Életem legeslegbőszebb és legkedvesebb hazugsága. Minden jót odanyújt nekem, majd a végén, mint egy komédiában… kihúzza a szőnyeget a lábam alól. Mikor éppen a legjobban remélek, akkor döf szíven a valóság tőrje, s hangosan hörgi fülembe: „Ugyan mit képzelsz? Hogy valaha boldog lehetsz? Nem… ne is ábrándozz, te naiv, emberi lény!”
Teljesen mindegy merre megyek, a kudarcok versenyt fognak futni velem. Le akarnak majd győzni, s nekem nem szabad hagynom. De ma övéké a teljes és totális győzelem. Ma veszítettem a démonaimmal szemben… ma nyert a rossz. Megint.
Sajog a szívem, a fejem. Mindenem odalett. A tűzben, mit a boldogság és a szenvedély gyújtott felégetett minden várat. Persze ez az én hibám… miért pont fából építettem menedéket, s miért nem kőből…?
Nem szeretnék ajánlgatni, hisz egy ilyen bejegyzést soha sem szoktam névhez szólóan címezni. Legyen annyi elég, hogy azoknak az embereknek ajánlom, akik ha kell korán felkelnek, hogy munkájukkal a családjukat megmenthessék. Továbbá olyanoknak, akik mindig a szívük szavát követik, akik mély, fájdalmas titkok tőreit őrizgetik, és akiknek hasonlóképpen néha összedől a világ. Csak nekik. Csak a küzdő, szilánkosra tört szívű embereknek…
S Neked. Neked, aki most valahol itt vagy, nem messze. Tudom, sőt érzem, s Isten tudja éppen mit csinálsz. Mással, vagy magányosan vagy? Bele sem merek gondolni, mert belefacsarodik a szívem… nem akartam soha, hogy fájjon, de fáj. Most. Nagyon… de nem miattad… hanem önmagam korlátoltsága miatt…
Ezt most Neked ajánlom, Kisherceg, ahogyan az imáimat is, hogy ha engem nem, Téged legalább megmentsenek…
Geisterfahrer. Immer allein.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése