Kőfal

Vajon fogok én látni az életben olyan dolgokat, amik valóban azok, aminek látszanak?

A sok gondolatom, érzésem, analízisem végérvényben teljesen felesleges… olyat fejtegetek, ami nem azért van, hogy megértsük a lényegét.

Egy életet kaptunk, eggyel élünk, s halunk meg. Egyet szeretünk szerelemmel, de túl sokat engedünk be a szívünkbe.

Hiába próbálkozom, talán már meg sem tudok változni. Lehet, hogy én örökre ilyen maradok… képtelen leszek élvezni a kellemes párkapcsolatokat. Tovább és tovább gondolkodom, többet és többet akarok… kivetíteni a nagy érzéseket, mondatokba szedni, felfedezni az ismeretlent. Nem tudok egy helyben maradni, félek, akkor megfulladnék. Persze lehet, most csak mentegetőzöm, mert még nem találtam olyan embert, akinek azt tudnám mondani, hogy mindenem a tied, és képtelen vagyok téged kiverni a fejemből. Egy pillanat. Találtam… de az nem szerelem volt. Az egy olyan megmagyarázhatatlan állapot, amiben az ember állítólag a leginkább „szerelmes”… amikor nincs más csak az emészthetetlen, mély és sötét fájdalom… s ennek a hihetetlen mértékű imádata. A szeretett lény lehet, hogy az Ördög volt emberi arccal… de tudom, hogy nem őt szerettem… hanem azt, amit okozott bennem. A forró szeretetet… a néhai pillantásokat és csókokat… az elérhetetlen keserédes ízét… a távoli magányba fulladó alakot… a megfejthetetlen pillantást… a harccal megédesített öleléseket… mindent, amiét küzdeni kellett. Mert én ilyen vagyok. Küzdök… küzdök a szeretetért és a szívekért is… csak akkor érzem azt, hogy megérdemlem és a sajátom…

De vége. Az, aki akkor voltam már csak a papíron él… de ott még mindig hevesen. Gyors, pergő gondolatok atyja ő. Tudom, hogy rosszul „élek”, de… ha mást tennék, talán nem önmagam lennék. Félek, akkor az lenne a baj, hogy eldobtam a legbensőbb gondolataim. Nem maradtam hű a szomorkás, magányos mondataimhoz, amibe megpróbálom belerejteni a hétköznapok apró csodáit.

Körülöttem mindenki hangosan üvölt… teli torokból, még én hallgatok. Nem szólok, csak fülelek. Mindenki ordít, de mégis más hangon, mást artikulálva. A boldogságot kérlelik, hogy legyen hű hozzájuk. Elhozott nekik minden szerelmeset és kellemeset. Én pedig… előveszem a kifordított, homlokegyenest másik énemet, és szembe fordulok a hétköznapi jelenállapottal. Talán nem is hiszek nekik. Lehet, hogy ők is hazudnak. De az is előfordulhat, hogy félek. Igen, félek… s aki fél, az olyan dolgokra képes, amikre azelőtt soha. Meghátrál és fut… messze szalad. Én is ezt tettem két éve, és szilánkosra tört a szívem a menekülésben. Most kihúzom magam, előre lépek, s hagyom Istent, hadd alkosson, formáljon engem tovább. Nem vagyok még közel sem tökéletes, de nem is leszek az soha sem. Csupán egy gyenge másolata leszek annak a lenyűgöző embernek, akinek lehetnék. Mert ilyenek az emberek… a saját korlátaikon akadnak fent, és ezért nem lesznek képesek soha távolabb jutni.

Az én korlátaim kőfallá váltak…

Ajánlás: egy olyan személynek, aki régen nagyon szerette a verseimet.

G.