„-Ez olyan, mintha két oldalról szaggatnának egy nagyon vékony papírt. Halk szakadással válik meg másik felétől, és közben nem érti, hogy milyen erő lehet képes így eltávolítani egy szoros egységet.
Nem, kedvesem, nem az összetört szívről mesélek –jégkég tekintete a falat bámulta, és úgy tűnt, a levegő is hasonlóan megfagyott, mint a szeme.
-Nehéz teher az ellentétek elviselése. A harc az elme és a szív felett, ezért oly küzdelmes. De ha ezt vesszük az ember szíve miért ne harcolhatna önmagával? Apró csücskeibe más-más levél hull le az élet fájáról… más színben pompázik mindegyik… zavarodottá teszi a jól működő rendszert, elvonja a figyelmét mindenről. Csak vadul kapkodja a fejét, hogy melyik a jobb… melyik a fontosabb… melyik kápráztatja el őt úgy, hogy látni sem bír.
Vigyázz az ősszel… fekete szeméből csábító, tompa szenvedély áramlik. Eltereli a világ többi szépségéről a figyelmedet. Aki teremtett világban él sok feldíszített és túlburjánzó szerelemmel, annak szívét folyton csak ez fogja betölteni. Nem marad némi üres tér a levegőnek, és a koncentráció szépségének.
-A szívemet két pólusra osztotta két ember. Egyik az elfedett múltba húzza, a másik a lehetetlen jövőbe. Én itt maradtam a jelenben, és nem tudok se előre, se hátra fordulni. Ahogy sietősen lépkedem, felőrölnek szépen az ellentéteim… pedig annyira egyszerű lenne minden.
Ha nem éreznék semmit…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése