Ha tehetném, belebújnék
a testedbe. Hallgatóznék csendben… a lélegzetvételeid, a szíved dobbanása hangosabban
szólna. De én mégis figyelnék a lelkedre is… minden egyes apró gondolatodat
elcsípném, minden érzésedet megvizsgálnám, s aztán még mélyebbre utaznék.
Megkeresném a fájdalmaimat… azokat, amiket még magad elől is rejtegetsz.
Megküzdenék minden démonoddal. Eltüntetnék minden sötétséget, s a helyébe fény
hoznék… ott hagynám benned a szeretetem forró biztonságát, hogy mindig
érezhesd, igazán benned élek…
Mégis, most fal vesz
körül. Magas fal, aminek súlyos tégláit a fájdalom hidege tartja össze. A védelem
mögött jéggé fagyott minden érzés, őket már csak egy aprócska láng melegíti. A
szerelem tüze mindig ott fog pislákolni, ő még reménykedik, mikor a világra már
ráhullt a gyász. Mellkasomból árad a csípős, őszi levegő. Fullasztó a csend, a
„nem tudom”-ok nevetséges rikácsolása már süketté tett. Maroknyi hit, remény és
szeretet harcol bennem a lelki-életben maradásért. Elfordultam a fájdalomtól,
halhatatlanná tettem a lelkem, s eközben el is haltak a benne parázsló álmok.
Megrekedtem. Mozdulatlanná dermedtem a pusztulásban. Meztelen és sebes a
szívem, amelyről letépkedték a boldog büszkeség szárnyait…
Megölted a
szerelmünket…
Megöltél engem is…
Megöltél engem is…
Nincs már miben hinnem…
nagyobb pusztítást végeztél, mint maga az Ördög…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése