Eposzi szerelmek. Nekem
nem művészi alkotások rejtik az igaz szerelmet, nem a mesterien megformált izzó
lelkek… hanem a szüleim. Mikor édesanyám hosszú útról tér haza éjszaka,
édesapám mindig felkapcsolja az összes villanyt a ház körül. Fényárban úszik az
óriási, kedves ház… kitárja ajtaját és igazi, meleg otthont rejt magában…
olyan, ahova mindenki hazatérhet.
Tőlük tanultam meg,
hogy az igaz szeretet láthatatlanul fonja körbe a hétköznapokat, és gyakran a
viták, hangos, bántó szavak eltakarják. Szinte felfoghatatlan gyermeki ésszel,
hogyan képes két ember évtizedekig együtt élni, egymás részévé válni, s közben
minden más fájdalmat, csábítást kizárni az életükből… eljön talán a pillanat,
amikor már nem akarod elereszteni a küszködő világban a párod… amikor már nem
lennél képes még egyszer felállni, ha eltaszítana a szerelem…
Nincsenek már szavaim,
úgy ahogy könnyeim sem. Vegetálnak az érzéseim. Minden aprócska idegszál
megfeszül és remél… hihetetlenül konok és makacs módon még mindig elhiszi, hogy
maradt valami a felhőtlen múltból.
Hogy mit keresek még
itt? Nem tudok elszakadni… attól nem, akinek egyszer odaadtam a szívem…
U.I.: Ez mind
pszichológia. Aki soha nem látta a szüleit boldognak és szerelmesnek, annak
nagyon nehéz lesz egy szeret teljes, igazi kapcsolatban élni…
Bocsássátok meg ezt
nekem, de ismerlek titeket és a fájdalmaitokat…
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése