Dark Paradise

Paradoxonban élni egyszerre különleges és gyötrelmes. Mikor az ész pontosan ismeri a hibákat, a diszfunkcionális kapcsolatokat, de a szív mérhetetlenül ragaszkodik… nem tudja elengedni a megtalált, igaznak hitt szerelmet. Mikor van egy hely a nagy valóságban, ahová el lehet menekülni a szürkeség elől. Egy hely, aminek a varázsa körbeleng mindenkor… ahol a szív megtelik az emlékekkel, és csak boldogan lebeg. Ide bújtam el, itt vártak rám… most pedig csak egy áhított helyszín lett, ahova már csak be akarok törni, annyira vágyom rá. Bezárták előttem az ajtót. Némán állok az őszi esőben, amely pillanatok alatt elmosta a rövid nyár könnyedségét. Most is állok a végtelen fájdalmak, feladatok elején, s közben annyira mérhetetlenül vágyom azt a parányi kincset, amit Tőle kaphatnék… a szeretetet, a törődést, s egy biztos menedéket a szívében.
Köröttem a világ hamis színekben ragyog. Mindenki arcán olcsó, boldognak tűnő mosoly… s én csak állok az őszi esőben… őszinte cseppjei letörlik a rózsaszín álfelhőket szememről…

Üzenet Kenny-nek: most már tudom, milyen minden nap felkelni és belebújni a megteremtett legendás jelmezbe. Tudom, milyen szenvedni, és másodpercek alatt megfulladni… most már nekem is megvannak a mély fájdalmaim, megtaláltam a traumám… a be nem teljesült álmom…

Üdvözlettel,

G.