Egy ideig arra panaszkodtam, hogy semmi sem történik, most pedig ismét minden a feje tetejére állt.
Az életnek van egy olyan egyedi jellemvonása, hogy nagyon könnyen szét tud esni. Olyan, mint egy jól felépített vár. Egy vár, amiben a lelkünk lakik. Tulajdonképpen ez az élet. De ez a vár némely embernél homokra épül, s jön a szél, majd kifújja a homokot, és az egész összeomlik.
Van, aki nem homokra épít, mégis… valami különös erő megtalálja a vár leggyengébb pontját, megbénítja, majd lehullanak a falak.
Így érzem magam most is. A talaj, amire építettem kisebb-nagyobb sérülésekkel, de még megmaradt. Ám a falak teljesen elporladtak.
Amikor a legmélyén hirtelen ráébredsz arra, hogy talán van még valami remény, pont az fog kihúzni a bajból.
Sokáig kételkedtem némely emberi kapcsolatban, de ma már rájöttem, hogy néha… néha ők egyben a családom is. Néha pont azok az emberek bántanak, akiket a világon a legjobban szeretünk.
Talán nekem ez a legnagyobb hibám. Bántom azokat, akik a leges legközelebb állnak hozzám… de miért? Mert néha zavar, ha tudják, hogy mi a bajom… vagy éppen egyedül akarok maradni, de ők mindig a nyomomban vannak. De később rájövök, ha ezek a pillanatok és emberek nem lennének nekem, akkor semmim sem lenne. Szeretetet is lehet „beleölni” személyekbe… a legtöbben így élnek… keresnek valakit vagy valakiket, akiknek az életüket adják, és akikbe később csalódnak. Úgy érzem, hogy leginkább véletlen találhat ránk az a fajta „szerencse”, ami elhozza nekünk azokat az embereket, akik majd nagyon sokáig ott állnak mellettünk. Semmit sem tudhatunk előre… az időnek megvan az egyedi és egyben egyetlen tulajdonsága, hogy nem tud mozogni. Csak szépen, lassan teli. Nem tud visszamenni, visszatekinteni, de előre nézni sem. A jelenében él, s a mi jelenünkben is. Sőt, ő írja a mi jelenünket… befolyásolja az életünket is. Van, hogy néha arra kell várni, hogy teljen. Néha megállítanánk… néha pedig eldobnánk, mert megfojtani készül…
Geisterfahrer.
Immer allein…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése