Eljött az oly régen várt vendég is. Kiűzte a fagyos Gonoszt, s helyére a boldogságot, elégedettséget és szépséget hozta. Miért pont elégedettséget? Mert talán az elégedettség tanít meg arra, hogyan tiszteld a szépséget…
A nap csókja már nem csak simogatja arcomat, már csókot is lehel rám. Még annyira nem bátor, de érzem, hogy hamarosan bizonyosan képes lesz felolvasztani az összes jégbe zárt fájdalmat. Talán ez a legkülönösebb a tavaszban. Ilyenkor valami belső –vagy épp külső- indíttatásra hirtelen ráncba szeretnénk szedni az életünket, és mindent rendbe rakni, szerelmet keresni. Hát, ha úgy vesszünk a nagy csodákra mindig fel kell készülni…
000
Mit is jelent igazából, mikor valaki nagyot, szinte színpadiasat sóhajt, s azt mondja: „Ilyen az élet!”.
Milyen az élet? Rossz? Jó? Igazságos? Örök?
Mindenkinek mást jelent. Valaki szerint rossz az élet, szerintem pedig rossz élet nincs, csak rossz körülmények, vagy hasznavehetetlen energiavámpírok.
Milyen az élet?
Kétségtelenül különleges. Képtelen egy helyben megmaradni. Folyton változik, és ehhez nekünk határozottan tartani kell magunkat. Hisz… az élet furfangos. Ő képes a legjobb barátodból csendes gyűlölködőt faragni, vagy szíved legkedvesebb választottját démonná. Kegyetlenség lenne? Az. Ez az volt… de be kell látnom, hogy ezzel ő csak tanított. Össze kell szorítanom a fogam, és elviselni, hogy a legfontosabb és legkedvesebb embereket elmarta tőlem. Mert tanítani akart. Azt akarta, hogy képes legyek nélkülük is önmagam lenni, és hogy képes legyek folytatni, amit velük kezdtem.
De kegyes is. Jó is, csak kevésszer. Pont azért olyan kevésszer, hogy meg tudjuk becsülni azt a kevéske jót is, amit kapunk. Mert aki erre képes lesz, képes lesz majd mindenre.
Mert amikor elvesz, ad is. Adott testvért, aki megérte az összes félszóban az értelmet, adott egy fényhozót, aki még a puszta jelenetével is beragyogja a Poklot, s annak minden teremtményét… adott nekem erőt, ahhoz, hogy ezt leírjam, hisz… egyértelműen több ész kell ahhoz, hogy tudjuk, hogy mit nem szabad leírni, mint ahhoz, hogy mit írunk le.
Ha pedig igazán őszinte szeretnék lenni, így a végére leírom, hogy az „élet” szót ki lehet cserélni valami másra is. Mert nekem nem az élet diktál… hanem egy sokkal erősebb valaki vagy valami, ami az egész hitet alapozza.
Mindig fel fogok állni, és tovább keresni a fény. Mindig erős maradok, és nem tágítok az elhatározásom mellől. Talán néha túllépek egy határt, de én nem szoktam ok nélkül megtenni valamit. Egész egyszerűen távol akarom magamtól tartani a negatív, és gyengítő energiádat…
Amikor minden összedől, már nem vagyunk többé a teremtés tökéletes dísze. De nem is kell annak lenni, nem kell mindig mindenhol az elsőnek és a legokosabbnak lenni. Nem kell, hogy minden passzoljon, mert ilyen soha sem lesz. Pont azért csúszik minden számításunkba hiba, hogy tudjuk, igazi az, amiben élünk. Ez minden földi dolognak az apró szépséghibája.
Nem tartom magam okosnak, de lelkileg többnek, mint te. Nincs logikus gondolkodásom, de a megoldásaim jobbak, mint neked. Nem vagyok már akkora harcos, de kitartóbb vagyok nálad. S minden, ami belőlem fakad az úgy jó, ahogyan van… felesleges megpróbálni lemásolni, mert te erre soha sem leszel képes, kedves gyűlölködő… mert ez én vagyok, s hogy anyukámat idézzem: „Csak az eredetiket utánozzák”
A nap csókja már nem csak simogatja arcomat, már csókot is lehel rám. Még annyira nem bátor, de érzem, hogy hamarosan bizonyosan képes lesz felolvasztani az összes jégbe zárt fájdalmat. Talán ez a legkülönösebb a tavaszban. Ilyenkor valami belső –vagy épp külső- indíttatásra hirtelen ráncba szeretnénk szedni az életünket, és mindent rendbe rakni, szerelmet keresni. Hát, ha úgy vesszünk a nagy csodákra mindig fel kell készülni…
Mit is jelent igazából, mikor valaki nagyot, szinte színpadiasat sóhajt, s azt mondja: „Ilyen az élet!”.
Milyen az élet? Rossz? Jó? Igazságos? Örök?
Mindenkinek mást jelent. Valaki szerint rossz az élet, szerintem pedig rossz élet nincs, csak rossz körülmények, vagy hasznavehetetlen energiavámpírok.
Milyen az élet?
Kétségtelenül különleges. Képtelen egy helyben megmaradni. Folyton változik, és ehhez nekünk határozottan tartani kell magunkat. Hisz… az élet furfangos. Ő képes a legjobb barátodból csendes gyűlölködőt faragni, vagy szíved legkedvesebb választottját démonná. Kegyetlenség lenne? Az. Ez az volt… de be kell látnom, hogy ezzel ő csak tanított. Össze kell szorítanom a fogam, és elviselni, hogy a legfontosabb és legkedvesebb embereket elmarta tőlem. Mert tanítani akart. Azt akarta, hogy képes legyek nélkülük is önmagam lenni, és hogy képes legyek folytatni, amit velük kezdtem.
De kegyes is. Jó is, csak kevésszer. Pont azért olyan kevésszer, hogy meg tudjuk becsülni azt a kevéske jót is, amit kapunk. Mert aki erre képes lesz, képes lesz majd mindenre.
Mert amikor elvesz, ad is. Adott testvért, aki megérte az összes félszóban az értelmet, adott egy fényhozót, aki még a puszta jelenetével is beragyogja a Poklot, s annak minden teremtményét… adott nekem erőt, ahhoz, hogy ezt leírjam, hisz… egyértelműen több ész kell ahhoz, hogy tudjuk, hogy mit nem szabad leírni, mint ahhoz, hogy mit írunk le.
Ha pedig igazán őszinte szeretnék lenni, így a végére leírom, hogy az „élet” szót ki lehet cserélni valami másra is. Mert nekem nem az élet diktál… hanem egy sokkal erősebb valaki vagy valami, ami az egész hitet alapozza.
Mindig fel fogok állni, és tovább keresni a fény. Mindig erős maradok, és nem tágítok az elhatározásom mellől. Talán néha túllépek egy határt, de én nem szoktam ok nélkül megtenni valamit. Egész egyszerűen távol akarom magamtól tartani a negatív, és gyengítő energiádat…
Amikor minden összedől, már nem vagyunk többé a teremtés tökéletes dísze. De nem is kell annak lenni, nem kell mindig mindenhol az elsőnek és a legokosabbnak lenni. Nem kell, hogy minden passzoljon, mert ilyen soha sem lesz. Pont azért csúszik minden számításunkba hiba, hogy tudjuk, igazi az, amiben élünk. Ez minden földi dolognak az apró szépséghibája.
Nem tartom magam okosnak, de lelkileg többnek, mint te. Nincs logikus gondolkodásom, de a megoldásaim jobbak, mint neked. Nem vagyok már akkora harcos, de kitartóbb vagyok nálad. S minden, ami belőlem fakad az úgy jó, ahogyan van… felesleges megpróbálni lemásolni, mert te erre soha sem leszel képes, kedves gyűlölködő… mert ez én vagyok, s hogy anyukámat idézzem: „Csak az eredetiket utánozzák”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése