Nem lehet az örökkévalóságig valamit elfojtani, és örökös hallgatózásba burkolózni. Néha talán nem is árt visszanézni oda, ahonnan indultam. Milyen emberek vettek körül, és… hogyan éreztem magam.
Most nem érzek gyűlöletet. De nem is szeretem már többé Őt. Most még nem tudok mosolyogni az emlékeken… most nagyon mély sírban pihennek. Nem tudok még odamenni, és virágot tenni rá. Talán a temetőm közelébe sem merek menni. Félek, hogy felszakadnának a sebek, és msot nagyon nincs kedvem visszaesni.
Azért volt ezt fontos kihangsúlyozni, mert be kell, hogy valljak valamit. Bár nem ismerem be önmagamnak, az elmúlt 2 évben én nagyon erősen szerettem egyetlenegy embert. Írtam Róla, és Neki… folyton Rá gondoltam. Mindent Neki adtam volna… csak azért, hogy legalább hozzám szóljon, vagy velem legyen. A szívemet melegség járta át, mikor Rá gondoltam. Imádkoztam érte, s szívből, igazán szerettem. Boldog voltam, hogy van valakim, aki ilyen közel áll hozzám…
Ma ez hatalmas butaságnak tűnik. Mindent odaadni annak, aki sohasem szeretett? Ugye, hogy az, ismerjétek be! Talán túlzottan akartam a lehetetlent, és ebbe kegyetlenül belebuktam. Most eszméltem csak rá, hogy nekem hónapok kellettek ahhoz, hogy felfogjam és elfogadjam azt, hogy Ő nincsen többé. Mintha egy halottat kellett volna elengednem. S nekem ez pont ilyen folyamat volt… most jutottam oda nagyon sok segítséggel, hogy feldolgoztam azt, hogy vége van. Vége. Nem fáj, nem akarok többet. Teljesen nyugodtan folytatom a kis életemet.
De ahhoz, hogy ezt teljesen nyugodt lélekkel leírhassam, ahhoz egy borzasztó nehéz és hosszadalmas folyamatnak kellett letelnie. Elfogadtam a lehetetlent, legyőztem a démonjaimat, és… és most távozom az emlékeim temetőjéből. Most még sokáig nem szabad visszamennem, és megkoszorúznom a sírokat. Addig bizonyosan nem, amíg fel nem növök, és el nem fogadom így a gyerekkoromat.
Geisterfahrer.
Ajánlás: Régi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése