The way you kissed me...

Szerencsére itt már nem kell szépen, hímes tojás mondatokban beszélnem. Ez a blog az én otthonom, itt laknak a gondolataim. Itt van a szívem, ezekben a mondatokban. Itt senki más bánt, és nem követel magyarázatot.

„Nem tudok harcolni. Kimerültem. Csendesen figyelem a napsütést, s közben fel sem tudom fogni, mennyire szép. Égeti a szívem, de a lelkem még inkább. Gondolkodom, de fogalmam sincs, hogy min. Minden megvan. Ugye? Ugye mindenem megvan? Szeretném ezt hinni. Mert én mindig szeretnék valamit. Megváltani a világot, segíteni másokon, jól érezni magam, elérni az elérhetetlent…
Úgyis egyedül maradok. A Nap is lebukik a hegyek mögé… s utána csak a sötétség marad fenn az égen. De már nem zavar. Berendezkedtem a feketeségbe. Nem félek benne… nekem itt élnek az emlékeim, itt van a szívem. El van dugva valahol…
A sötétbe azt látok bele, amit akarok. Azt képzelek oda, akit csak akarok. Táncolhatnak előttem gyönyörű angyalok, vagy akár megláthatom annak az arcát, akit oly régóta várok. Bármit, bármit, amit csak akarok elhoz nekem a sötétség… ám eközben észre sem veszem, mennyit kell nekem ezért majd fizetni…”